Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)

Lovik Károly válogatott elbeszélései

Délután felhőszakadás volt., alkonyatkor a rablóvár tövében folydogáló Daru patak elöntötte az országutat. Mikor Csobánc vacsora előtt lesétált, hogy az árvizet megnézze, kellemes meglepetés érte. Az országút közepén elakadt úri hintó álldogált, az öreg kereszt alatt pedig, nagy utazóládán, egy szőke hölgy üldögélt és félig sírva, félig nevetve fésülgette arany haját.-Ah, uram - szólt megpillantva Csobáncot - nem segítene rajtam? Mily szerencsétlenség! Eltörött a tengelyünk, és a kocsis azt mondja, hogy a falu egy órára van ide. Oh, borzasztó ez az utazás: mégis csak jobb lett volna otthon maradni!

Csobánc ránézett a hölgy világoskék, karcsú cipellőjére, és mélyen megemelte kopott süvegét.

— Asszonyom - szólt, és béres-hivó hangja egyszerre visszanyerte ifjúkori rezgését - parancsoljon velem! A rablóvárnak én vagyok a gazdája!

Bementek a kastélyba, a melynek födeléről, akárha üdvözlet érkezne föntről, két cserép hullott a lábuk elé. A szobák közül csak az ebédlő volt használható állapotban, annak a bútorzatából is már csak a kandalló, egy nádszék, a vaddisznóbőr, a rozoga pipaállvány és a hosszú ebédlőasztal maradt meg. Csobánc, a ki hiába törte a fejét valami valószínű hazugságon, zavartan mentegetődzött; de a vendég nevetett, és behozatta a bőröndjeit, és a kandalló mellé rakatta őket. Egy perc mulya már oly otthonosan ült a tűznél, mintha a kastélyt építő Csobánc Johanna szelleme lenne, a kinek kisérteni támadt kedve.

— Éhes vagyok - szólt és a kandalló rácsára tette kék cipőcskéjét, a melyet a tűz alázatosan udvarolt körül. -Tiz óra hosszat kocsiztam egyfolytában, és nem mertem a csárdákban enni mert a paprikás ételektől piros foltot kapok a testemen.

— Tegnap lőttem egy fácánt - felelte Csobánc — még pedig fiatal tyúkot; azt megsütjük ha ugyan valaki már meg nem előzött.

Csöngetett; a gazdaasszony mogorván állított be, szigorúan nézett Csobáncra, aztán sóhajtva látott a terítéshez.

— Ön bizonyára költő - folytatta a vendég - hogy ennyire kedveli a magányt! Minden nagyon érdekes és regényes itt, a sötét bolthajtások, a föstött ablakok, a kitömött fenevadak; bizonyára szellemek is járnak éjjelente?

— Nem, nincsenek kisérteteink. A Csobáncok még életökben megbün- hődtek vétkeikért.

— Kár! Akkor hát legalább rablóktól kell tartani? Azt mondják, hogy erre még szegénylegények járnak, ösmerek is egy nótát a daruházi Pétákról.

— Húsz év óta nem esett itt bántódása senkinek, asszonyom. Az a nóta a szerémségi Daruházáról szól.

114