Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)
Lovik Károly válogatott elbeszélései
emlékezni, szép, finom asszonyokra, akik kétségbeesve rajongtak értünk s akiket mégis nevetve hagytunk cserben, akik mint a megvert kutyák követtek életünkön át, asszonyokra, akik szemrehányás és sóhajtás nélkül haltak meg értünk, akik pedig soha nem szerettük őket. Amiért az emberiség zihálva, nehéz ökölcsapásokkal küzd s amit mégsem lehet akárcsak egy percre is megfogni: a becsület, a hit, az akarat, a tudás messze elmaradtak tőlünk, nagy, rózsaszínű, könnyelmű tengerben lubickoltunk, amelynek nem volt mélysége, csak illata, puhasága és melege. Valaki halkan a vállamra ejtette csipkelegyezőjét.- Madame Lescaut! - szólt a portugál tiszt és fölugrott az asztaltól. Törékeny, gondolkodó hölgy állt előttem, magasra fésült hajjal, amely finom és szomorú keretbe foglalta arcát. Minden más volt rajta, mint ahogy a szépség szabályai előírják: a szeme zöld, a szája inkább nagy, mint kicsi, a válla mélyre nyúló, az ajka vékony és a homlokán egy szomorú, hajszálvékony ránc, és mégis szép, gyönyörű szép volt, akár egykori orosz szerelmem, a pompás Bestuschoff kancellár rajongó felesége, aki később Szentpéterváron a kinzópadon halt meg és akinek ötezer Louis d’orral maradtam adósa.- Ön nem ismer meg? - szólt Madame Lescaut. Megszeppenve néztem rá, aztán emlékezni kezdettem. Ez a zöld szem, amelyben örök és meg nem érdemelt szemrehányás tükröződött, ez a váll, amely néha önkénytelenül meg-megrázkódott, mint a havasi fehér virágok, ha az est leszáll... Kitty Fischer volt! A rokokó ruha, a gyémántok, a csipkék körülhizelegték, körültáncolták alakját és az erős fény mint egy csodálatos ékszerrel kezdett játszani szemével, a fehér vállaival, sápadt homlokával.- Madame - szóltam hirtelen és megfeledkezve barátomról, karomat nyújtottam neki - mily boldog vagyok, hogy ide vezett! És mily szép ön, mily jót esik megfeledkeznem róla, hogy feleségem, gyermekeim vannak, hogy nincs hozzájuk semmi közön, hogy nincs többé hivatásom, életcélom és hogy ön szép, kimondhatatlanul szép! Kitty Fischer mosolygott, de nem felelt semmit; arcán jóllakott megelégedettség látszott, csöndes és puha megelégedettség, amiért elrabolhatta tőlem mindazt, ami eddig életemet, küzdelmeimet jelentette. Tisztán éreztem, hogy ez becstelenség, hogy gyermekeim e percben fölriadnak álmukból; és mégis, boldog voltam, hogy el tudtam dobni magamtól az élet szabályait, boldog voltam, hogy hazudhattam, hogy kifoghattam tanítóimon, főnökeimen, esküimen, meggyőződésemen és senkinek se tartoztam felelősséggel. E percben nyugodtan kártyáztam volna el az árvák pénzét és nyugodtan árultam volna el legjobb barátomat Madame Lescautért. Egyszerre világosan, úgy, mint még sohasem láttam meg önmagamat, igazi ábrázatomat, láttam, hogy mindaz, amit eddig cselekedtem, áltatás, olcsó képmutatás volt, hogy 108
