Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)

Lovik Károly válogatott elbeszélései

mitottam a lábamat. Ekkor megkértem önt, hogy szúrjon le a tőrével, nehogy élve kerüljek üldözőim körmei közé. De ön igazi bajtárs volt és a zúzott vállán vitt el Braunauig, a határig, amit sohase felejtek el önnek. Nos, most már csak emlékezik?

Kábultan néztem a portugál tisztre; egyszer életemben volt hasonló érzésem, mikor egy kirándulásnál lebuktam egy szikláról és fölébredve, körbe kezdtem szaladni és sehogyan sem tudtam megfejteni, hogyan kerültem a késő őszi estén a hegyek közé? A portugál tiszt ezalatt tovább beszélt; elmondta csodálatos szökésünk minden részletét, hogyan bömböltek utánunk az erőd riadó-ágyúi, hogyan úsztunk át a félig befagyott Neissen, hogyan kerültünk a zuzmarás Sziléziába, hogyan csöpögött a vérünk a havas útra, úgy, hogy lassan egy falka vadászkutya verődött össze mögöttünk, és hogyan adtuk el az óránkat, a gyűrűnket, a csizmánkat, a mellényünket, hogy éhen ne halljunk a rettenetes érchegységben.

Amit mondott - kábulásom mellett is tisztán éreztem - hazugság volt, azonban mégis jól esett hallanom. Egyszerre tarkán bontakoztak ki a feketetornyu Glatz redutjai, a piros szolgálati öves tisztek, a nehézkes ágyuk és a vidám bajtársak, akik naponta háromszor látogattak meg kis börtönünkben és akiknek mindig elnyertük a Louis d’orjaikat. Katonák, akiket sohasem láttam jelentek meg előttem: a haragos Piaschky, a mindig rekedt Doo őrnagy, az iszákos Nicolai, a kisasszonyhangu Schell hadnagy, aztán pontosan emlékeztem vissza egy levélre, amelyet sohasem kaptam meg, amelyet senki se irt hozzám, s amely most, mint egy finom lepke, táncolt előttem: »Je pleurs avec vous. Vottre mal est sans remède; voici ma dernière. Je n’ose plus risquer. - Sauvez vous, si vous pouvez, je suis...« Az illatos levélben pénz volt, frissen vert gyönyörű Friedrichs d’orok.

A portugál tiszt karon fogott és egy sarokba húzott, ahol gyémántos babérfák közt csipkével terített asztalka állott. Kocintottunk az ódon serlegekkel, és pár perc múlva a világ legtarkább dolgait hazudtuk egymásnak. Lelkesedve beszéltünk csodálatos katonai ekvipázsunkról, amely kétezer német tallérba került, az ezüst-kürasszos garde du corpsról, a mindig rosszkedvű király sajátságos fuvolahangversenyeiről, a prágai, tábori, budweisi ütközetekről, fejsebeinkről, Trenk fürge pandurairól, a gonosz cseh uzsorásokról és egyéb titokzatos dolgokról, amelyekhez semmi közünk se volt, s amelyek mégis puhán hízelegve öleltek át. A finom teremben, a langyos, ta- vaszias levegőben, amelyben a prémek, a csipkék, a virágok és a női zsebkendők illata furcsán keveredett össze, jól esett elmerülni egy nem létező világ puha hullámaiba, elválni a szigorú élet szabályaitól, megfeledkezni róla, hogy kötelességek, örök emberi föladatok vannak, és hogy az órák a városban pontosan ütnek. Újra kocintottunk, és asszonyokra kezdtünk vissza107