Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)

Lovik Károly válogatott elbeszélései

Nagy terembejutottam, amelynek falai tele voltak egyenruhákkal, régi selyemöltözetekkel, csipkés bibornoki köpönyegekkel. Az egyik sarokban arany kardok sorakoztak, a másikban egyéb rokokó-tárgyak: arany csipte- tők, burnótos szelencék, ébenfapálcák, ezüst keztyük hevertek példás rendben. A kis kandalló mellett kitünően sámfázott csizmák, selyemcipők, mellettük arany polcokon keztyük és harisnyák.

Egy kicsit még kóválygott a fejem; a szivemnek mintha szárnyai lettek volna: boldog fáradsággal ültem le a márvány-kandalló mellé. Két tiszteletreméltó szolga udvariasan közeledett hozzám és oly ügyesen, mintha az utolsó Bourbon királynál szolgáltak volna, átöltöztettek. Pár perc múlva azon vettem észre magamat, hogy selyemharisnyában, rövid selyemnadrágban vagyok, a fejemen fehér paróka és az oldalamon könnyű udvari kard, amely mint egy finom óra ingája, billent jobbra, balra. Az egyik szolga a szőnyegajtóhoz kisért - és a következő percben Madame Lescaut alabást- rom-termében állottam.

Minden olyan volt, mintha Lancret vagy Paredes föstötte volna. A terem tele furcsa dél-szaki virágokkal, színes szökőkutakkal, különös alakú pálmákkal, amelyekről ezüst gyümölcsök csüngtek alá; széles fali tükrök nagyobbitották meg az amúgy is tágas helyiséget és a szolgák - akár a régi színházak előkelő darabjaiban - folyton frissítőket hordtak körül. Valahol halk, baljóslatú zene játszott, de senki sem tudta, hol, a terem egyik végében pedig arany szinpadocska állott, amelyen hajporos, törékeny ballerinák táncoltak. A tánc láthatólag érdekelte a közönséget, amely hölgyekből és gavallérokból, lovagokból, tisztekből, főpapokból állott.-Ah, brávó! brávó! - lelkesedett egy kövér, pompásan öltözött adóbérlő az első sorban, és a színpad peremére tette gazdagon hímzett pénztárcáját.

— Alceste! ez kedves ötlet - bólintott egy hölgy, akinek szépségflastroma hatlovas diszhintót ábrázolt és aki leoldva nyakáról gyöngynyakékét, szintén a sugólyuk elé tette áldozatát.

— Ohó, lovag - szólalt meg most mellettem egy piros kecskeszakállas tiszt, aki a portugál egyenruhát viselte - ön meg sem ismer?-Valóban, uram, bocsássa meg - feleltem udvariasan meghajolva az idegen előtt.

— Nem rossz! - nevetett a tiszt. - Ön nem emlékszik rám, akivel együtt szökött meg a kellemetlen Glatz várából? Nem rossz! Gondolkodjék csak, milyen szigorúan vigyáztak ránk és a parancsnoknak, az öreg Fougetnek mennyi borsot törtünk az orra alá! Hahaha; hogy vigyázott ránk és mi mégis megszöktünk Glatzból, ami pedig százhatvan év óta senkinek sem sikerült! Nos, de ha ön sehogy sem emlékezik vissza, elmondom, hogy volt. Leugrottunk a bástyáról, ön csak a jobb vállát zúzta össze, én azonban kifica106