A Csömöri úttól a Filatori gátig - Budapesti Negyed 66. (2009. tél)

III. "Lágymányosi éjszakák" Válogatás Karinthy Frigyes írásaiból

kány: még csak vázlat. De kissé arrébb, a túlsó tömb négyszögében már kész a kert, csupán a lámpák hiányoznak, feketén, némán áznak a sa- lak-utak, virágágyak, kőlapokkal kirakott terecskék, az üres medence, csak a gyep sarkán dereng egy izmos férfiszobor, homlokán, vállán lecsurog a víz. A párizsi esőről írtak már nálunk regényt, a budapestivel eddig csupán a meteorológusok foglalkoztak, változó sikerrel. Az igaz, hogy nincs benne gonoszság, mint amabban, de azért szeret tréfálkozni, heccelődni, kissé szeszélyes, pontosabban: link. Ha akar, tud nagyon gyöngéd is lenni, füves, földes illatokat sodor a flaszterra, permetez, szitál, cirógat, lágyan szétzilálja a nők haját, becsúszik a ruhájuk, ingük alá. Szeret eltocsogni, elpötyögni a pocsolyákban - a Ménesi úti ház előtt, ahol lakunk, van egy gödör a járda szélén, ami víz odagyűlik, az eső paskolja, megborzolja, s a rezgő tükör feldobja a kinti lámpa ezerfelé töredezett, vibráló fényét szobám mennyezetére, épp az ágyam fölé: ha nem tudok aludni, órákig elnézem a sötétben ezt az ingyen mozit... Ritkán haragszik, de akkor féktelen, legjobb bújni előle: zúdul, kavarog le a sárga, agyagos ár a Gellérthegyről, zegzugos árkokat váj, jéggel géppuskázza a villamosokat, s tajtékozva fröccsen ki a sínekből, habosán örvénylik a csatornanyílások körül, zölden harsog a Duna, és nem győzi nyelni az özönt... Ám aztán hamar lecsillapul, megint jó fiú, baráti, mókás, itt is úgy szemerkél, derűs-bizalmaskodva, csöpögve az új tetőkről, porzik az aszfalton, de csak halkan neszezve, nem zajong, beivódik a feltúrt talajba, a kövezet alá, lassú víz, szép csöndben rágcsál, belülről puhítja szivaccsá a világot.

Újra kezdem a kutatást, most már rendszeresen, ismét onnan elindulva, ahol nyomot vesztettem; az éjjeliőr szúrósan méreget, hogy mit mászkálok itt körbe-körbe. Majd egy rendőr szegődik diszkréten a sarkamba, előttem meg macskák tekeregnek, üvöltöznek, így vonul a kis expedíció, elöl a macskák, mögöttük én, hátul a rendőr... Hopp, egyszerre megpillantom a táblát: Bercsényi utca. No végre, s most már tájékozódni is tudok: a régi vonalán fut tovább, csak közbeékelték az iskolát, a Baranyai teret; úgy ömlik belé, majd újra kifelé, ahogy egy folyó csorog át a tavon. Meg aztán teljesen beépítették, bár balra még csupaszok, vakolatlanok a falak; keret nélkül, sötét szemüreggel bámulnak ki az ablakok. Végigcuppogok egész a vasútig, fönt villanyvonat siklik el zajtalan, a töltés mentén a Hamzsabégi utat most burkolják, csörög a kavics a talpam alatt, a sarkon egy útihenger olajosán csillogó tömege, betoncsövek.

Visszafordulok a Bercsényi utcán: hol is volt az a ház? Előre-hátra keresgélem az új homlokzatok közt, ám hiába, nem akadok rá. Lebontották? Vagy összedűlt? De akkor mi van a helyén?... Már-már lemondok róla, és ekkor, épp, ahol állok, s a lámpa alatt jegyezgetek lucskos noteszomba, hir768