A Csömöri úttól a Filatori gátig - Budapesti Negyed 66. (2009. tél)
III. "Lágymányosi éjszakák" Válogatás Karinthy Frigyes írásaiból
got -, s erre ő kurtán biccentett, a felsőbbrendű lények tartózkodásával. Hanem aztán Fáy Béla is le-lejárt az edzésekre mint a sportújság vízilabda-rovatának tudósítója, hogy tájékozódjék, és színes kis beszámolókat írjon a téli munkáról, őt pedig régtől fogva ismertem: kérésemre megengedte, hogy hazafelé menet, át az esti Margitszigeten, időnként hozzájuk csatlakozzam. Fáy Béla ugyanis rajongott Sándorfiért, valóságos ditirambusokat írt róla, s egyébként is kereste Mackó barátságát, tréning után gyakran megvárta a zuhanyozóban. Sok szép téli estére emlékszem, mikor kifelé baktattunk a néma utakon, a behavazott virágágyak közt, odébb a zajló Duna zengett, a hídról néztük a rohanó jégtáblákat, miként töredeznek szét a pilléreken. Én mint ifjú tartalék, többnyire csak hallgattam, mikor a nagyok beszéltek, s ha olykor meg mertem szólítani a kockás, vastag felöltőben lépkedő, bolyhos külföldi sálakba burkolt, de egyébként hajadonfőtt Sándorfit, leginkább utazásairól kérdezgettem, a messzi országokról, ahol megfordult. Válaszai azonban furcsák voltak: Párizsról, álmaim városáról mindössze annyit jegyzett meg, hogy ott sok a néger, és a Tourelles uszoda vize elég piszkos. Athénről meg azt mondta, hogy egy víz alatti szikla van a tengerben, és a görög kapus védés közben arról szokta elrúgni magát, de ezt a második félidőben a mi kapusunk is fölfedezte. Pedig amúgy, ha belejött, érdekesen tudott mesélni, kivált a Lágymányosról és a maga ifjúságáról: amit fentebb elmondtam, jórészt ezeken az esti sétáikon tudtam meg, Budára ballagva a széles Margit-hídon. A többiek lassan leszakadoztak, Fáy Béla azonban kitartott, tizenegyig is elkószáltunk a budai partokon, vagy a Bem apóba ültünk be hárman egy üveg sörre. A szikár, ideges Fáy valósággal filozófusa volt a sportnak, készült is írni e tárgyban valami értekezést. - Akik eddig a sportolókról írtak - magyarázta -, nem értik, hogy miről van szó. Azok sem, akik mint a szellem fölkentjei, lenézik őket, de azok sem, akik odaborulnak a marha bokszoló elé, és istenítik, akár a modern amerikai írók. Kívülről nézik, és nem értik, hogy a sport olyan szükséglete a mi korunknak, mint a középkornak a keresztes háborúk: a civilizáció századának mákonya. A föld fel van fedezve, a tengerek körülhajózva: Magellán egykor bravúros kalandja ma csak egy összkomfortos kéjutazás. A háború technikai kérdés, nincs egyéni hősiesség: a létért való küzdelem szürke robot, nem kell már hozzá fizikai kiválóság, és szellemi is egyre kevésbé. Nos, mindezek helyett itt a futball és a rugby, az emberiség kalandenergiáinak levezetésére - ezért fedezte föl újra, és tette tömegnarkotikummá a sportot éppen a huszadik század. Az Achillesek, Rolandok jogutódja, a mi korunk hőse és ideálja a centercsatár, hiszen nincs más, akibe a milliók beleképzeljék magukat, beleálmodjak a szépség és nagyság utáni vágyukat. És ez igen logikus és rendjén való, a grundon focizó gyerekek érzik is pontosan... 715
