A Csömöri úttól a Filatori gátig - Budapesti Negyed 66. (2009. tél)

III. "Lágymányosi éjszakák" Válogatás Karinthy Frigyes írásaiból

magokat törtem fel egy vassúllyal, hámoztam, csipegettem; Róza néni keze is gyorsan járt, időben elkészültünk. Volt egy nagy cseréptálunk, meg egy porcelán levesestálunk, azokba mind belefért: szép rétegesen rakta, a barackra egy sor kristálycukrot, megint barackot és így tovább, legfelül aztán újra vastagon megszórta cukorral, egész púposra, hogy csak úgy csillogott, akár a jéghegy. Majd kendővel letakarta és betette a saját szobácskájába, a konyha mellett, ott jó rejtekben lesz, meg árnyékban, hűvösön is a kőpadlón. Ezzel mára elkészült, ideje is volt már, mert hallottuk, hogy jön fel a lift.

Engem azonban este se hagyott nyugton a titok, kétszer is majdnem ki- kottyantottam apáék előtt, s ki-kiosontam Róza nénihez gyönyörködni, hogy issza be a barack a cukrot, hogy érik lassan az egész sűrű sárga szirupossá. Éjszaka valószínűleg azt álmodtam, hogy kint hull a hó, s mi a fűtött szobában lekvárt eszünk, együtt mind a család, meg tésztákat, de csupa olyat, ami lekvárral készül, piskótát, palacsintát, kelt buktát, aranygaluskát.

Másnap alig vártuk már a délutánt. Szüleim öt óra után végre lementek a kávéházba, s Róza néni előhozta a tálakat. A cukor addigra tökéletesen szétolvadt: aranysárga, mézes, vastag, jó szagú lében fürdött a királyi gyümölcs. Újra beleöntöttük a húszliteres lábosba; olyan széles volt, a gáz két lángja elfért alatta. De így is eltartott vagy háromnegyed órát, amíg lassú tűzön, lassan kavarva forrni kezdett halk bugyogással. Mámoros illatok áradtak szét a lakásban: a boldog nyár meleg páráival, az édenkert szerelmes édessége tört be szobáinkba; - nem lehetett hová bújni előle, csak szívni és ízlelni és kívánni és beléhullani. Róza néni kávéskanállal ki-kivett a fortyogó masszából, nyelve hegyén megkóstolgatta, aztán a barackmag megtisztított mandulájából dobott belé egy marokkal - magam tanúsíthattam, hogy nem keserű fajta, inkább ízes, porhanyó, és másféle se keveredhetett belé, mert a gyümölcsöt mind egy fáról szedtük. Majd egy kevés szalicilt szórt a lekvárba, hogy a nyirkos őszön meg ne penészedjék, elkeverte, utoljára felforralta, s akkor egyszerre csak azt mondta: most jó!

Kész volt; gyorsan át kellett mérni a gőzön előmelegített üvegekbe, hártyapapírral, vékony zsineggel lekötni, s azonnal be egymás után Tomi ágyába a gyerekszobában (ő most is az apjánál aludt), rá a nagy, súlyos téli dunyhát: hadd forrjon, gőzölődjék ott tovább magában. Róza néni megmagyarázta, azért siet úgy, mert ha soká levegő éri, a lekvár megbámul, pedig szép szőkének, világossárgának kell lennie: az is lesz holnapra, amikor majd kivesszük, és a teteje sűrű-kérges. Megtelt mind a tizenkét üveg, még a lábasban is maradt. De így volt kiszámítva, legyen mit kitörülgetni a gyerekeknek, felnőtteknek.

625