A Csömöri úttól a Filatori gátig - Budapesti Negyed 66. (2009. tél)

III. "Lágymányosi éjszakák" Válogatás Karinthy Frigyes írásaiból

előfizettek folyóiratainkra, a Hangszóróm és Felkiáltójelre, karácsonykor ajándékot vettek, kóstolót küldtek a süteményből vagy hústortából. Piroska néni most is buzgón a befőzés ügye és Róza néni mellé állt. Hivatásos szakácsművész lévén, bejáratos volt a környék minden üzletébe, piacára, bódéjába, és figyelmeztette Róza nénit, hogy nem érdemes drágán új dunsz- tos üveget venni, a Fehérvári-piacon használtat is árulnak, krajcárokért, csak jól meg kell nézni, nem repedt-e, csorba-e? Ami pedig a gyümölcsöt illeti, legjobb közvetlenül termelőnél vásárolni, de nem rózsabarackot, hanem csakis az érett, bőlevű, nagy sárgás-pirosas, híres gellérthegyi ananász-barackot. A Gellérthegy napos déli lejtője már akkor is nevezetes baracktermő vidék volt, a Ménesi úton, Villányi úton június végétől minden kertkapun kint a tábla: Sárgabarack eladói Závodszkyné, akinek Lágymá- nyos-szerte emlegetett lekvárai voltak, ismert itt is minden telket, minden fát: ő mondta meg, melyik kertészhez kell mennünk. A Ménesi út legvégén, már a töltésnél, lakott egy öreg házmester, nyugdíjas vasutas, aki ott telket bérelt: egyik forró nyári kora délután fölkerekedtünk Róza nénivel, kosarakat, hátizsákot is vittünk. Mi magunk szedtük le a fáról a gyümölcsöt, ami mulatságnak is pompás, kivált, ha közben kóstolgat az ember, aztán egy ponyván összeraktuk, s a kertész kézi mérlegén szépen, bőven kimérte. Összesen, hajói emlékszem, tizenöt kilót vittünk. Abban az évben nagyszerű termés volt, a barack ára lezuhant, a piacon szinte utána dobták a vevőnek, de este így is mázsaszám romlott meg az eladhatatlan portéka, csavargók guberáltak rajta. Gondolható, hogy a termelő még olcsóbban adta, igazán csak fillérekért, azt se bánta, eszegetünk-e szedés közben; örült, hogy viszik. Hiszen, ha nem így van, föl se merülhetett volna nálunk ez az egész lekvárterv. Nagyobb gond volt a cukor, mert az idén se lett olcsóbb a kedvünkért, és Róza néni úgy akarta, vastag-édesen, hogy egy kiló gyümölcsre egy kiló cukor. Nem is futotta az erre tartalékolt pénzből, két pengővel meg kellett toldania a magáéból, de aztán szalicil is került, és végre minden együtt volt.

Szüleim délután mindig elmentek hazulról: vacsoráig mienk volt a pálya. Róza néni tüstént neki is állt, még egyszer átválogatta a gyümölcsöt, és a poshadtat, ütődöttet, feketét félretette. Aztán a Závodszkyéktól kölcsön kapott öles lábasban vizet melegített, s mikor lobogott, bele a barackot. Most meg kellett várni, amíg újra felforr, rögtön ki az egészet, szitákra rakni, hogy a víz lecsurogjon róla. Alighogy meghűlt, lehetett hámozni: Róza néni egy kis ezüst késsel (nagy, családi evőkészletek vitrinben bujdosó utolsó maradéka) ügyesen, vékonyan húzta le a bőrét, de a gyümölcsöt nem paszírozta át, ahogy némely háztartásban szokás, csak kettévágta és kimagozta, hogy szép szálas-eres maradjon. Jól telt az idő, én a konyha kövén a

624