A Csömöri úttól a Filatori gátig - Budapesti Negyed 66. (2009. tél)

III. "Lágymányosi éjszakák" Válogatás Karinthy Frigyes írásaiból

adagokban). A padlásrekeszünkben meg fél zsák lencsét - rejtély, hogy hogyan-mikor került oda? S végül Brehm: A csúszómászók című kötetében, amelyet a többivel együtt leporolt, húsz pengőt. Róza néni mindezt csöndben magához vette s ravaszul gazdálkodni kezdett. Attól fogva a napi kosztpénzekből is minden reggel le-lecsípett néhány fillért - lopott, de a mi javunkra.

Volt egy terve, ezzel akarta egy csapásra megtörni a család ellenállását, fölszámolni a krónikus háztartási zűrzavart és bebizonyítani, hogy mégis csak jobb rendes embernek lenni. Szóval ő találta ki, hogy lekvárt fogunk főzni, baracklekvárt. De olyat, amilyet József apánk, a főherceg és afrikai vadász sem evett még. Csakhogy ez titok volt, összeesküvés. A gyerekek közül is csupán engem, a legkisebbet avatott be, én voltam Róza néni kedvence, és különben is legfogékonyabb minden élelmezési kérdésre - Gabi más égközben élt, a költészeten kívül egyéb sem érdekelte, 'Tomi pedig akkoriban csak félig lakott nálunk, féligaz édesapjánál (ő anyám első házasságából született). Ellenben beavattuk a szomszédból Závodszky nénit, a híres Wagner-énekes feleségét, aki maga is híres háziasszony volt: Z.Tábori Piroska néven több kedvelt szakácskönyvet írt.

Ali akkor a Verpeléti út végén laktunk, a dohánygyár és a még ki nem szárított Lágymányosi-tó közelében, grundok, beépítetlen füves telkek közt egy hatalmas új sarokházban, a hatodik emeleten. Závodszky Zol tánék meg éppen mellettünk. Mi fiúk hárman, meg a barátaink, persze pokoli lármát tudtunk csapni, egész nap fogócskáztunk, verekedtünk, ordítoztunk, s a modern ház vékony falán mindez áthallatszott. Ha már nem bírták szegények, Piroska néni cipősarokkal kopogott, vagy a körbefutó rácsos erkélyről szólt át: — Gyerekek, az istenért, hagyjátok már abba, Zoltánka este Trisztánt énekli, gyakorolnia kell! -Trisztánt?! — hördültünk fel, s amilyen megátalkodott kölykök voltunk, azután még nagyobb zajt ütöttünk, csak azért is, lóversenyt rendeztünk, dobogtunk, futball-labdát rúgtunk a falhoz, ver- tük-döngettük a zongorát, hogy harminckettes baka vagyok én... Volt az előszobánkban két nagy vörösréz dísztál, ezeket úgy hívtuk: kegyelemdöfés Závodszkyéknak. Egyszerre mind elhallgattunk, mintha végre elmentünk volna hazulról, majd teljes erőből földhöz vágtuk az első tálat, éppen a tenorista dolgozószobája mellett. Újra síri csönd, lábujjhegyen állva, behunyt szemmel füleltük a hatást, aztán a másikat is odavágtuk, hogy belézengett és dörrent és remegett mind a hat emelet, és a házmester fölkiabált, hogy mi történt, a tető szakadt be vagy az autogejzír robbant fel?

Závodszkyék azonban angyali türelmű emberek voltak, szerették apámat, s minket gyerekeket is inkább kedvességgel akartak megszelídíteni:

623