A Csömöri úttól a Filatori gátig - Budapesti Negyed 66. (2009. tél)
II. "Én, fájdalomherceg" Válogatás Karinthy Frigyes írásaiból
Arankát sose szerettem. Cinit első perctől fogva és mindig, pedig egészen más természet, mint én. Zárkózott, komor, szomorú voltam, félrehúzódó és magányos, ő pedig élénk, vidám, játékos. Engem csak a költészet izgatott, őt minden más — főként a labda. Szenvedélyesen sportolt. Én is vívtam, korcsolyáztam, ródliztam, de máskülönben nem érdekelt a sport. A Verpeléti úton laktunk, amit azóta apámról neveztek el. Előbb a 2-ben, aztán a 22-ben. Devecseri Gáborral korán összebarátkoztam, ő is Lágymányoson lakott. A Lónyay utcai református gimnáziumba jártunk, ő egy osztállyal alattam. Rossz tanuló voltam, egy-egy tárgyból néha pótvizsgáznom is kellett. Csak a magyar irodalmat szerettem és a latint, a tanárok közül Nyusztay Antal latin-görög tanárt. Az osztálytársaktól elkülönültem. Egy időben sehogy se tudtam fölkelni, mindennap elkéstem az iskolából. Eleinte szidtak, korholtak, kinevettek, de semmi sem segített — aztán megszokták. Az utolsó évben összeszedtem magam, az érettségin már majdnem jó rendű lettem. Diákkoromban sok verset írtam. Eleinte füzetekbe, aztán külön lapokra — nagyon termékeny korszak volt. Apám szerette a verseimet. Én is tudtam, és mindenki tudta, hogy költő vagyok, a családban én vagyok a költő. Nem is érdekelt egyéb, csak a vers. Sokat olvastam, tizennégy éves koromban Ady vagy Vörösmarty köteteit elejétől végig, nagyon élveztem. Fordítottam is, németből Heinét, Rilkét, latinból Ovidiust. Az Ovidius-fordításaim egy része megjelent. Már volt baráti köröm: Devecseri révén összekerültem fiatal irodalmárokkal, Szendrő Jóskával, aki akkor még nem színész volt, hanem lírai költő, Szilágyi Bandival, aki szerkesztőnek született - és nagyon fiatalon halt meg. Lapot alapítottunk Hangszóró címmel - előbb Szendrő szerkesztette, aztán Szilágyi Endre és Benedek István -, ez közölte első verseim. De már előbb megjelent egy aprócska kötet, amelyet Devecserivel közösen írtunk, ő hatodik gimnazista volt akkor, én hetedikes. Fiatalkori verseimből csak ezek maradtak fenn, a többi elkallódott. Apám örült a sikeremnek. Sokszor beszélgettünk, mindenről, főként persze irodalomról. Érettségi után kijelentettem: nem maradok tovább otthon. Akkoriban szerettem bele egy Margit nevű asszonyba, aki a Svábhegyen lakott, felköltöztem hozzá. Viszonozta szerelmemet, noha húsz évvel idősebb volt nálam. Nagyon boldogan éltünk. Később a szerelem elmúlt, de a barátság és a viszony még öt éven át tartott. Ekkor írtam a legszebb verseimet. Nem laktam már nála, albérletről albérletre vándoroltam, de rendszeresen följártam hozzá a Svábhegyre. Öt év után behívtak katonának, ő pedig kivándorolt Londonba- soha többé nem hallottam róla. Ő volt az egyetlen nő az életemben. Érettségi után színész akartam lenni, beiratkoztam az öreg Rózsahegyi színiiskolájába. Tehetségesnek tartottak. Egy évig jártam oda, nagyon komolyan vettem - aztán mégis abbahagytam. Valójában nem akartam semmi 608
