Utazás Karinthyából Epepébe II. - Budapesti Negyed 65. (2009. ősz)
A realizmustól az elképzelt városig: Epepe - Viniczay Zsuzsanna: Az újra-(nem)-olvasás hagyománya: Epepe
Én az elmúlt években számos nyilatkozatban törtem lándzsát mellette, meggyőződésből, hangulatból, de még inkább dafké- ból, mert annyira nincs divatban: a sok parabola, szuperbola, lila gőz és nagyképű halandzsa ellen, ami ma elborítja az irodalmat nálunk, is, másutt is. De azért eközben a számos hagyományos „realista” novella, darab, sőt regény (Bp. ősz) mellett ugyanebben az időszakban írtam meg az Epepét, ami jócskán kitáncolt e hitvallásból, a Marich Gézát, Alvilági naplót s legújabban a szardíniái kisregényt [...] a Rio című szürrealista elbeszélést és talán másokat is. Kritikusaim, kik most egyre számosabbak, inkább nyilatkozataimnak hittek, mint a műveknek, és beskatulyáztak a „realista” címkéjű dobozba.”97 Pár hónappal később pontokba szedve sorolja fel a Napló a „racionalizmus teljes vereségéinek, ami „az enyém is”, teszi hozzá, bevégzett tényként tudomásul vett bizonyítékait: „...egész életemben kivont karddal hadakoztam a rációért. De vesztettem. A 20. század nem az ésszerűség százada. Minden ponton elvesztettük a harcot. [...] 1. Fizika [...] 2. Politika, társadalom [...] 3. Filozófia [...] 4. Pszichológia [...] 5. Művészet, irodalom [...] 6. Technika, civilizáció [...] Teljes kudarc. [...] Lehet, hogy az én írásaim közül is egyedül az Epepe marad meg? Antonioni hőse, az érthetetlen, megis- merhetetlen világ fölismerésének konzekvenciájaként a végén visszadobja a nemlétező teniszlabdát. Hát őrüljön meg a világ, én akkor se dobom vissza.”98 97 Uo. 3. k. 1974-1991.183. old. (1982. 03. 29.) sa Uo. 3. k. 1974-1991. 207-209. old. (1983. 01. 11.) 99 Uo. 3. k. 1974-1991.185. old. (1982. 04. 22.) A heroikus ellenszegülés a nyolcvanas években rendszeresen rezignációba csap át: „Megőrült a világ. Nem szabad ma darabot írni. Nem lehet színházba járni. Nem lehet élni.”99 És végül: „Sokat foglalkoztat mostanában a halál.”100 Karinthy Ferenc művészet- és irodalomértésének szimpátiái - bár korlátozott érvénnyel - változatlanok maradtak: „Schönberg, Stockhausen, Salvador Dali, részben Picasso, Kafka, Joyce, akik nagy írók, de persze mégis a logika, ésszerűség teljes csődjét bizonyítják. Antonioni. [...] Az irodalomban, úgy mondta Kosztolányi, az író udvariassága a világosság. Bonyolult dolgokat lehetőleg áttekinthetően előadni. Egész életemben én is ezen igyekeztem. Nincs egyetlen fiatal író, aki engem vagy ezt az irányzatot követné. S hozzá ezek nem is Joyce-ok vagy Kafkák. Unalmas ködösítés, lila gőz.”101 A tükrözésként definiált realizmus ideáljának csendes átértékelését értük itt tetten, az óvatosabb, megrendültebb modell tehát a közelebbről nem definiált „világosság” lett. Az ideológiák és irodalompolitikai tilalomfák függvényében (azok mentén vagy ellenükben) megszólaló irodalommal szemben eddigi felfogásához képest Karinthy Ferenc paradigmatikusan új értéket tételez: „Az írónak legyen szuverén, külön, saját látomása, világa: akkor lesz esélye rá, hogy értékállót produkál.” S 1986-ban elismeri irodalmiság és mindennapiság kü- lönneműségét, ám azonnal visszakapcsol a magyar irodalomértés biztonságosnak érzett 19. századi hagyományához: „Life is a poor K» Uo. 3. k. 1974-1991.254. old. (1984. 09. 25.) 101 Uo. 3. k. 1974-1991. 208-209. old. (1983. 01. 11.) 102 Uo. 3. k. 1974-1991. 230. old. (1983.11.25.) 419
