Utazás Karinthyából Epepébe II. - Budapesti Negyed 65. (2009. ősz)
A realizmustól az elképzelt városig: Epepe - Viniczay Zsuzsanna: Az újra-(nem)-olvasás hagyománya: Epepe
leginkább elvont, leginkább »elidegenít«, 20 absztrakt, reménytelen”. Ami eredetileg pillanatnyi, a stigmati- záció jegyében felállított kategóriának tűnt, kiderül, Karinthy Ferenc hatvanas évekbeli irodalmi és irodalompolitikai gondolkodásának sarkköve. A két csoportot („hivatalosakat” és „lilákat”) az elutasításon túl szemében az köti össze, hogy mindkettő a magyar irodalom bűnbeesésének más- más történelmi, gondolati és irodalomtörténeti fázisát testesíti meg: a sematizmus túlzásait az értelem, „de legalább annak nevében” követte el; a lilák azonban valamely „totális bűnösség”-ben marasztal- tatnak el: „ Itt az értelem ellen lázad föl a művészet, aminek 3000 éve hirdetője, megvalósítója, hordozója. [...] S a volt vörösök egymás után lilává - harcos lilává, absztrakttá, expresszivistává és még a jó isten tudja, mivé” válnak.20 21 Némi rezignációval állapítja meg, hogy a hivatalos irodalomértés kettészakadt, s így „a néhány szegény marxista, aki még komolyan gondolja - Pándi, Király, Szabolcsi”22 és az említett „vörösökből” lett, ám szintén hatalmi pozícióban levő „lilák” állnak most szemben egymással. Végül is a rendszer kiismert-ki- számíthatóságába vetett hite rendül meg: „Ez a jó a marxizmusban. Minden és mindennek az ellenkezője megmagyarázható vele. Aki »jól fekszik«, bármi volt a véleménye, kimutatható róla, hogy »haladó«. Aki viszont »rosszul fekszik«, az bármit mondott, a reakciót támogatta vele. így van ez ma is. Aki a mienk, az patrióta, internacionalista, antiimperialista vagy szegény üldözött zsidó. Aki viszont éppen nem fekszik jól, az nacionalista, kozmopolita, imperialista és így tovább. A múlt megítélése ugyanazon az alapon megy, mint a jelené.”23 A hatalmi lánc szövevényes és hosszú, Moszkvától a magyar pártvezetésen át a mindenütt jelenlevő apparátuson keresztül vezet a hatalom peremén, a „tál körül” helyet kapó írókon-művészeken át a közönségig, „le”, egészen a társadalom mélyvizeibe, a hatalom és orgánum nélkül szűkölködő „nép”-ig. „A nép messze van, lent van. Moszkva messze van, fönt van.”24 A hatalmi hierarchia közepén, tehát a kor- rumpáltság szférájában helyezi el a művészeket: „Nálunk a művészek tragikus konfliktusa, hogy ott vannak az uralkodó osztály szélén. Ezt-azt csöppentenek nekik, vagy hagyják, hogy csöppenjen. [...] De aztán pofa be! Örüljetek, hogy ott vagytok a tál körül, ha hátrább is.”25 Alapvető azonban, hogy a közönség szemében a hivatalos irodalomértés és az akkoriban már kevésbé támogatott, mert a politikai ellenbeszéddel esetenként érintkező dokumentarista-realista irodalom egyaránt „gyanús”, abban az értelemben, hogy intenciójától függetlenül „kommunista duma”- ként azonosítódik, kedvezve ezzel az absztrakt irányzat előretörésének: „ha valaki megírja reálisan, pl. hogy mi van egy termelőszövetkezetben, az szörnyű, az tűrhetetlen. Ezért szorul egyre hátrább a realizmus, és hódít az allegória, amit így is, úgy is lehet magyarázni, s az olvasók többsége is jobban 23 Uo. 1. k. 1967-1969.119. old. (1970.12.10.) 24 Uo. 1. k. 1967-1969. 426. old. (1967. 07.13.) 25 Uo. 1. k. 1967-1969. 425. old. (1969. 07. 09.) 20 Uo. 1. k. 1967-1969. 447. old. (1969. 08. 29.) 21 Uo. 1. k. 1967-1969. 396. old. (1969. 04. 25.) ?2 Uo. 1. k. 1967-1969. 406. old. (1969. 05. 25.) 407
