Utazás Karinthyából Epepébe II. - Budapesti Negyed 65. (2009. ősz)
Forradalmak kora - Papp Barbara: Történelmi kószálások Cini budapesti regényeiben
aránt fontos tudnivalókat közölnek. A történetírás ezen új „módszerében” jutott kulcsszerephez a kószáló: a párizsi utcákon, passzázsokon kóborló megfigyelő, aki krónikás is egyben. Benjamin a várost nyelvként értelmezte, melynek szimbólumrendszerét a kutatónak meg kell fejtenie. A kószáló a városkép-feltárás nagymestere. Tökéletesen ismeri a zegzugos utcasorokat, a fényes tereket, a passzázsok sokaságát. Amint a városi térben lépdel, a nagyváros tájjá válik előtte, amelyben gyönyörködhet és amelytől borzonghat, ugyanakkor szobává (otthonná) is lesz, mely a céltalanul bolyongót körbeveszi és elrejti. A nyitott szemmel járót, a csendben figyelőt a csatangolás a múltba vezeti, hajdanvolt üzletek és lakások közé - és a város egyszerre feltárja magát a reá kíváncsi kóborló előtt. A kószálót az utazóval ellentétben nemigen érdeklik a nagy történelmi események hivatalos emlékhelyei, ezzel szemben ő maga avatja az emlékezet helyeivé a hétköznapi élet, a városi tömeg életmegnyilvánulásainak apró-cseprő jeleit, melyek éppúgy a jeles események tanúi voltak, mint az előbbiek. A tömeggel él, a sokaságot figyeli, annak hangulatát próbálja megragadni, internalizálni és interpretálni, s éppen ezáltal kísérel történelmet írni. Némiképpen ezzel a kószáló-mentalitással rokonítható Karinthy Ferenc említett két regényének látásmódja. Karinthy ugyan nem óhajtott „őstörténetet” írni - sőt egyáltalán történelmet sem. Regényei elsősorban szépirodalmi alkotásokként elemezen- dők, ám az író és a főhősök törekvései és megnyilvánulásai olykor erőteljesen emlé19 Karinthy Ferenc: Napló. Budapest, Littoria, 1993. 2. k. 1970-1973. 290. old. (1972. április 7. ) A továbbiakban: Karinthy Ferenc, 1993. keztetnek a „nagy idők” embercsoportjainak hangulatába belehelyezkedő, a történelmet nagyvárosiakéként szemlélő, sodródó-bámészkodó, de buzgón osztályzó kószálóéra, így tagadhatatlanul értékesek ítéletei és történelemidézései. Tulajdonképpen Cini haza-fogalma és világutazói mivolta is értelmezhetők „kó- szálói” attitűdökként. Itthon, Budapesten helyezkedhetett bele legkönnyebben a fláneurséghez igen hasonló állapotba, hiszen itt játszhatta legbiztosabban a mindent átlátó és mindenről híven beszámoló detektív szerepét, azonban az országhatáron kívül sem vetkezte le ezt a szemlélet- módot. Utazásai során, az idegen városokban megpróbálta - lehetőség szerint - befogadni a tapasztalt, kilesett tudnivalókat az adott helyről, eljátszotta-átélte, hogy a megismert tér valójában a sajátja. A beavatott szemével méregette, felmérte az ott lakókat, hogy azután könnyedén közéjük tartozónak érezhesse magát, és így a szülőföldtől távoli táj a kedélyes enteriőrjévé válhassék. Karinthy Ferenc nem szívesen barangolt álomszerű földeken (még a földgömbön elhelyezhetetlen, az Epepe című művében megjelenő város sem föltétlenül csupán a képzelet vidékein fekszik), viszont annál kedvesebbek voltak számára a valódi utak, melyek a megismerés gyönyörűségét tartogatták számára. Kedvelte viszont a valóságos, tőle időben vagy térben távol lévő tájakon való kóborlást, melyben segítségére azok „pontos, világos, szabatos, színes, megunhatatlan” reprezentációi, a térképek, az adott területre vonatkozó sta345