Utazás Karinthyából Epepébe I. - Budapesti Negyed 64. (2009. nyár)
"ifjúság, szerelem" - Eisemann György: Steinmann
név és szellem kötődése egy kizárólag patriarchális nézőpontból látszik egyáltalán elképzelhetőnek: „ahány fiú az osztályban, annyi apa ismeri otthon ezt a nevet.” Steinmannt tehát csak az apák és a fiúk ismerik igazi valójában, a lányok és az anyák előtt lénye titok marad. Mint ahogy a lányok és az anyák lénye is titok ekkor még a fiúk számára. Ezt a titkot Steinmann és a többiek - mint a ciklus egy másik, A lányok című szövege mondja - csak később fogják megérteni. Azon a napon, amikor viszont - ahogy a narrátor közli magáról - „el fogom felejteni az Osztályt, a Leclanché-elemet, növénygyűjteményemet, és el fogom felejteni önmagamat.”8 Az önmagát elfelejtés akár „paradigmatikus” vonása lehet a későmodern nyelv énjének, ami ekkor sajátos módon a másik nem megismerésével mint egy titok megértésével mutatkozik párhuzamosnak. Ettől kezdve felbomlik egy rend, az apák és a fiúk Osztályának rendje, Toricelli és Leclanché tudománya, eltűnnek a „kőbe” vésett igazságok, melyek addig olyan erősek és megingathatatlanok voltak, mintha a kő a saját hangján szólalt volna meg. De jelenleg még a patriarchális nyelv szimbolikája kötődik megbonthatat- lanul a nevekhez: rend van, fegyelem és számonkérés. Fegyelem, sőt vasfegyelem, mely a „francia rémuralom” történeti epizódjához 8 Karinthy Frigyes: A lányok. In: Karinthy Frigyes I. m. 393. old. 9 Karinthy Frigyes: A jó tanuló felel. Uo. 364. old. 10 A magyar irodalom filozófiai karakteréhez e mű is adalék lehet. „A XX. század folyamán a filozófiai kultúra, elsősorban a Nyugat hatására, a megelőzőknél jóval szervesebben kapcsolódott be az irodalmi termelés és interpretáció nagy áramába hasonlítható: „mikora Bicétre foglyai közül előszólítják a halálraítélteket: mindig így tudtam csak elképzelni.”9 Ezt a tudást a francia forradalom diktatúrájáról pedig éppen az iskola, vagyis maga a diktatúra metaforája szolgáltatja. így az iskola (metaforikus) értelmezése maga is az ott tanultakkal lehetséges: ez a diszkurzus az egyetlen nyelv, mellyel akár ő maga is jellemezhető. S az önmagára vonatkoztatott jelentéshálózatból nincsenek kifelé vezető utak. Ennek a nyelvnek a világa az iskola, s határai - Wittgensteinnel szólva - ennek a világnak a határait jelentik. Nem tűr metanyelvet: mindent és mindenkit magába vonz, ami és aki megérinti vagy megszólítja. Az emléke - zőt is, aki feladni kénytelen az emlékező státuszát, a visszatekintés nézőpontját és „felnőttkori” énjét elveszítve zuhan gyermekkora totális rendjébe. Az olvasónak azonban a szöveg felkínálja a metapozíciót, annál inkább, elbeszélője minél erőteljesebben olvad bele önnön narratív perspektívájába. A elbeszélő ugyanis a saját mne- motechnikája kényszerű feladásával - az elbeszélteknek mint memóriatartalmaknak a tagadásával és jelenként interpretálásával - ösztönzi a befogadót a saját emlékezésének működtetésére, mivel a nyelvi terrort és annak következményét az olvasó mégiscsak távolságot tartva (arra akár a saját múltjaként gondolva) képes szemlélni. (az olyan írók, költők filozofikus beállítottságát, mint Kosztolányi, Karinthy, József Attila, Szabó Lőrinc, Füst Milán stb. még ideologikus ellenfeleik sem vonhatták kétségbe - legfeljebb helytelenítették)." Margócsy István: Hogyan alakult ki a magyar irodalom filozófiátlanságának tézise? Világosság, 2007/6.123. old. 154
