Utazás Karinthyából Epepébe I. - Budapesti Negyed 64. (2009. nyár)

"ifjúság, szerelem" - Eisemann György: Steinmann

Míg a narrátor nemcsak a visszatekintés beszédhelyzetét veszíti el - eltűnik egyúttal az általa elbeszélt világ jövője is: nézőpontjában egyedül a cselekménynek végleges és statikus mostjába szorított szemió- zisa bontakozik. A végleges és statikus jelenbe szorított - pontosabban szorítani akart, atemporális indexű -szemiózis pedig az abszurditás nyelve maga. A jó tanuló felelete például nem egyszerűen válasz a tanár kérdéseire, hanem a már létező, tankönyvekben is jól megírt vagy a tudományos diszkurzus magasztosságából lehívott formulák egymásutánja. Tulajdonképpeni dialógus először még nem is alakul ki közöttük, lényegében mindketten egy ionescói „nyelvlecke” kliséihez hasonlóan beszélnek, akár az etiketthez alkalmazkodó arisztokraták, egy gróf és egy grófnő. („Vegyünk egy kúpot... - mondja a gróf. - Egy kúpot - mondja Steinmann, a grófnő.”11)

Az iskolapadban ülők rettegése pedig valóban az élet határhelyzeteit idézi, majdhogynem a halállal szembenézés perceinek vívódásaiként ecsetelve a tanár lapozgatását az osztálynaplóban. A diákok egyike elbújik az előtte ülő háta mögé, másika szembenéz végzetével, szuggerálva a tanárt - mintha az ítéletükre várnának. Talán véletlen kafkai egybeesés, hogy a félelem a K. betűnél tető- ződik, főleg az egykori Altmann-nál, aki „az év elején Katonára magyarosította a nevét”.12 A névcsere a szöveg poétikája szerint is rossz ómen: annak a szimbolikus rendnek szolgáltatja ki a név alanyát, mely részvétlenül játszhat önnön anyagával. A legkevésbé

11 Karinthy Frigyes: A jó tanuló felel. In: Karinthy Frigyes/, m. 366. old.

bátor „Katona” fél tehát a legjobban, de öregemberes „Altmannként” megúszta volna az izgalmakat.

Steinmann nevének tanári kimondása a felszabadulás élményét jelenti az osztálynak. A várakozás csendjében a világ rendje eléri az osztályt, megidéződik az abszolút tudás, megszólal a kőbe vésett írás. Az idea megérinti az evilági matériát. Megkönnyebbült sóhaj szakad fel a diákokból, az osztály elérte rendeltetése és létezése tetőfokát, bekövetkezett a tanulmányi idők teljessége, legalábbis ünnepnapja. „Kivételes, ünnepélyes hangulat. [... ] Maga a tanár is ünnepélyes.” Az ünnep ismétlő emlékezés: nem a lineárisan felfogott, hanem a körkörösen - vagy inkább spirálisan - jelölhető idői- ség velejárója. Ilyen rituáléként kerül elő a szövegben a „nagy esemény”, Steinmann kivonulása az osztály elé. Ahogy a szertartásokon lenni szokott, mindenki tudja, mi fog következni, kottából játszanak. Az ünnepelméletek majdnem olyan gyakoriak a modernségben, mint a játékelméletek, nem kevés hasonlóság is akad közöttük. Mindkettő a szubjektum feloldódását implikálja mint annak eredendő közösséghez- vagy nyelvhez-tartozását. Ahogy tudvalevőleg nem a játszó játszik, hanem a játék, úgy nem az ünneplő ünnepel, hanem az ünnep. Az ünnep a törvény megigazulása és a közösséget megtartó szabály felmagasztosulása: ismétlődő gyakorlata egy rendnek és tudásnak. A hagyománynak, a hősök csarnokának tisztelgő újramegalapozása-megerősítése a társadalomnak, a kollektív emlékezet köz12 Uo. 365. old.

155