Kosztolányi Dezső: Pesti utca - Budapesti Negyed 62. (2008. tél)

1931

fényben, ott lelünk meg a nyirkos földön. Úgy látszik, a mai gyerek a rövidlátást a felnőtt szerves részéül tekinti.

Minap, mikor már alig volt hó, mert közben eltakarították, s a megmaradt apró hókupacokat befeketítette a korom meg a füst, egy hölgy haladt végig az utcán sárga hó-szemüveggel. Svájci hóförgetegekbe való ez a pápaszem, a szem kímélésére, a fehér visszfény elhárítására. Itt, a pesti utcán, bizony meglehetősen nevetséges. Nagyzolás hordani.

Valaki ezt mondja:

— Minden kifejezés jellemző egy népre. Lélektani vallomás ez. Mi magyarok azt mondjuk: a hó magas. Ezzel szemben az angolok ezt mondják: a hó mély (deep). Vagyis a magyar alulról fölfelé tekint a hóra, az angol viszont fölülről lefelé. Mi ennek a magyarázata? Talán az, hogy az angol mindig felül volt, neki még a hó is biztos talapzat, viszont mi, szegény magyarok, lenn vagyunk, benne vagyunk a hóban...

Késő éjszaka, a hóhullásban, hogy az utcai lámpák pisla sugarai alig hatolnak arasznyira, s vaksi, kétes derengés van, az újság kiragasztott szövegét silabizálja egy öreg nénike a hirdetőtáblákon.

Vajon mit olvas? Állást keres? A külpolitika fordulatai igzatják? Vagy a napihírek?

Nem, nem, nem.

A regényfolytatást böngészgeti gyönge szemecskéjével, szinte orrával szántva a szöveget, melyen a hópihék olvadoznak. Nem tágít onnan még éjjel tizenegykor sem, míg nem végez vele, míg meg nem tudja, hogy a hős tényleg szereti, feleségül veszi-e a hősnőt.

Közben a nénikére egyre hull a gyapjas, vastag hó, a bokájáig ér, majd a térdéig. Reggelre talán el is temeti őt...

1931. január 11., vasái'nap, 9. old.

88