Kosztolányi Dezső: Pesti utca - Budapesti Negyed 62. (2008. tél)

1931

Hó... hó... hó...

A tél virágai - Idillek

A

nnak, aki a szobából kilép az utcára, ebbe a fehér világba, első benyomása az, hogy megsiketült.

Semmi nesz se hallik. Még a villamos is mintha gumitalpakon suhanna. Vattás csönd bugyolál be mindent.

Neszfogó, puha, süppeteg szőnyegen járkálunk egy óriás fehér szanatóriumban. Lábujjhegyen lépdelünk, vigyázatosan, hogy föl ne keltsük az alvó természetet. Mint mikor a szanatórium folyosóján az ajtókra táblákat aggatnak ezzel a felszólítással:- A beteg alszik.

Annál jobban visonganak a gyermekek. Ezek, akár a verebek, cserfelnek, szinte izgatja őket a csönd, próbálgatják hangszálaikat, túl akarják kiabálni a halotti némaságot. Egyszerre előkerülnek, s a félig fagyott csúszkán, a járdán, a kocsiúton korcsolyáznak. Minden pesti gyereknek van korcsolyája.

A szobrok - még az ifjú Petőfié is - hirtelen megőszültek. Arany Jánoson fehér hósuba van.

Hógombócok puffognak. Éjjel, hogy átmegyünk egy téren, szinte sort állnak a hóemberek, mint furcsa keleti bálványok, tíz-tizenöt egymás mellett. Mennyi szobrász-tehetség van nálunk. Minthogy nincs carrarai márványunk, hóban remekelnek. Sárgarépából formálnak nekik orrot, széndarabkákból a szemük, seprőt tartanak, mint a királyszobrok a jogart, s elmaradhatatlan orrukon a rózsaszín vagy zöld papírszemüveg is, melyet majd később - olvadáskor -, mikor az egész egy kis pocsétává olvad a márciusi verő87