Kosztolányi Dezső: Pesti utca - Budapesti Negyed 62. (2008. tél)
1930
Gérard miniszter — éjjel a Dunán Beszélgetés Budapest stílusáról V ajon van-e értelme annak, hogy előkelő külföldi vendégeinket annyi odaadásai és fénnyel kalauzoljuk, amint mi tesszük? Ez a kérdés ötlött föl többekben, amíg tegnap este a Zsófia díszhajó sétálgatott a Dunán Gaston Gérard francia miniszterrel. Valaki ezt mondta:- Én csak magamról tudok ítélni. Ha valahol járok - bárhol a világon - a táj, a város, melyet megszeretek, az életem egy darabjává válik, lényemmé hasonul, félig-meddig hazám lesz, s azok az emberek, akikkel egy levegőt szívok, félig-meddig testvéreimmé lesznek. Egy példát mondok. Oxford- ban tanultam. Amikor kitört a háború, és Angliával hadiállapotba jutottunk, azt gondoltam magamban: „Anglia ellenségünk. Hadakozzunk vele, de Ox- fordot ne bántsuk, mert az az enyém is. Otthagytam a fiatalságom egy darabját.” Ez az érzés bizonyára kölcsönös. Ha az idegen itt megtelik emlékekkel - lát egy alkonyatot a Svábhegyen, hallgat egy-két magyar nótát, eszik a főztünkből, beszélget egy-két értelmes emberünkkel -, akkor ezek az emlékek akarata ellenére működni kezdenek benne, talán nem rögtön, hanem tíz-húsz év múlva, mikor valahol felőlünk ítélkeznek, s az illető hivatalosan vagy nem hivatalosan, fehér asztalnál, baráti társaságban a védelmünkre kel, mert önmagát látja bennünk, akikkel, ha csak rövid ideig is, egy életet élt, egy kenyeret evett. Én ezt a külpolitikai propaganda legemberibb és leghasznosabb formájának tartom. Egy úr, aki a sarokban cigarettázik, ezt mesélte el:-A Szent Imre ünnepek alatt egy délelőtt a könyvesboltban voltam. Bejön két francia cserkész, tizenhat-tizenhét évesek, lelkesen dicsérik Budapestet, mindazt, amit láttak, tapasztaltak. Egyszerre az egyik odalép Magyarország térképéhez, melyre ki vannak rajzolva a trianoni szégyenhatárok, s egy széles karéjt mutatva így szól: „Ezt vissza fogják adni önöknek. Ha hazamegyünk, majd beszélünk otthon.” Gyermekes föllobbanás? Felelőtlen 59
