Kosztolányi Dezső: Pesti utca - Budapesti Negyed 62. (2008. tél)

1935

Amikor megpillantja a csuromvizes kisleányt, tompa orrú, lapos sarkú amerikai cipőjében nagyokat lépdel utána, már amennyire nadrágszoknyájától telik. Ugyanis leány az illető, fiús leány. Most utoléri a leányos leányt, s kedvesen fölajánlja neki az esernyőjét. Az előbbi meghökken, majd mosolyogva elfogadja a fölajánlott ernyőt. Ketten sietnek tovább az ernyő alatt.

A női uszodában tízéves, betyárképű fiú egyre fröcskölődik, rugdos, sikongat. Aki csak teheti, menekül a közeléből. Végre egyik nőnek jó ötlete támad. Óvatosan a fiú közelébe úszik, derékon kapja, cuppanósan megcsókolja, majd ezt mondja neki:

— Jaj, de édes kis babuska vagy, gyere, majd viszlek egy kicsit. Agyereket elönti erre a pulykaméreg, kézzel-lábbal kapálódzik, s ezt kiabálja:

— Hagyjon engem békét, mit gondol maga? Nem vagyok én kisfiú.

— Úgy, hát te nem vagy kisfiú? Akkor szedd a sátorfádat, s takarodj azonnal át a férfiuszodába, mert itt csak kisfiúk fürödhetnek.

Úszni tanul a nagymama. Legalább hatvanéves, s legalább kilencvenöt kilót nyom. A vízben ugyan ez utóbbi körülmény a javára számít, mert tudvalévőén a vízbe mártott test annyit veszít súlyából ... stb.

Igen ám, de a nagymama rettentően fél a víztől. Hiába biztatja az unokája, hogy „Ne féljen, nagymama, nem merül el”, a nagymama csak hápog, sikogat, kétségbeesetten kapálódzik az úszómester kötelén. Végül is a kisunoka erélyes lesz. Megfogja a nagymama két kezét, összefogja, és rákiált:

— Egy-kettő, egy-kettő.

Körözteti a nagymama karját.

— Egy-kettő, egy-kettő - szepeg a nagymama, és szeméből kicsordul a könny.

Az egész uszoda összenevet.

— Oda se neki, nagymama, csak bátran, egy-kettő, egy-kettő.

Aldous Huxley egy helyütt azt mondja, hogy talán meg se öregednénk, ha nem látnánk másokat megöregedni.

Ez a nagymama nem akar megöregedni, s ezért csak hálásak lehetünk neki.

380