Kosztolányi Dezső: Pesti utca - Budapesti Negyed 62. (2008. tél)
1935
Kezdődik a felelés. Az apró padokban rózsaszín, fehér ruhás tündérkék, pártás, pruszlikos magyar lányok, lapátfogú Bözsikék, Ilonkák és Ágicák ülnek, s közöttük a sehonnan sem hiányzó, vörös hajú, szemüveges, bájos kis hamupipő. Mindnyájan viharosan rázzák föltartott két ujjúkat. Valamennyi felelni szeretne. De tudnak is. Mennyit tudnak. Szégyenkezve lapítunk székünkön, nehogy eszébe jusson a tanító néninek, hogy tőlünk kérdezze azt, amire ezeknek az apróságoknak kell megfelelniük. Mi gyakran belesülnénk a feleletekbe. Milyen kitűnően tudják a történelmet, a földrajzt. Természettudományos műveltségük mintaszerű. Beszéltek Mátyás király udvaráról, Rákócziról, Európa városairól, folyóiról, hegyeiről, a hangyák társadalmáról, a halak élettanáról, a szarvasmarhák tájbonctanáról [!], nemzetgazgaságunkról és még sok egyébről. Nyolctól tizenkettőig a rekkenő hőségben egyetlen hibát sem ejtenek ezek a pöttöm tudósok. És mennyi verset tudnak.- Mi nem sírjuk — szavalja egy kislány a hazafias verset, mire egy anya hangosan fölzokog. Egy fiatal mama az egész vizsgát végigsírja. Roppant meg van attól hatva, hogy mennyi mindent tud az ő kislánya. De apák szemében is könnyeket látunk. Most megszólal a mákszemnyi harmonium. Bátran, szabadon énekelnek: „Ezer esztendeje annak, hogy a magyarok itt laknak. Most akarják, most akarják kiirtani, de az Isten, a jó Isten nem engedi...” Nem, amíg ilyen gyermekeink vannak, addig nem is lehet bennünket kiirtani, még csak szellemi fölényünket se lehet elvenni. 1935. június 19., szerda, 8. old. Pesti utca M inden nagyvárosban feltűnik olykor egy-egy ember hajadonfőn, mezítláb vagy saruban, aki után a járókelők megfordulnak az utcán, s mosolyogva vagy szánakozva szemlélik. Ötven fokos kánikulában az igazán nem feltűnő. Szinte nem is értjük, hogy csodálkozhattunk rajta valamikor. Ellenben annál inkább feltűnt az az öregedő úr, aki vakító délidőben 371
