Kosztolányi Dezső: Pesti utca - Budapesti Negyed 62. (2008. tél)
1935
körülnézzen, de ebben a pillanatban egész embergyűrű veszi őket körül. Egy fiú cipőfűzőket nyújt feléjük, egy kisleány ibolyát, egy idősebb hölgy képes levelezőlapot, matyó asszony kézimunkát, valaki tűzkövet, szaharint kínál eladásra, másvalaki törökmézet, cukrozott fügét akar rájuk sózni, koldusok nyújtják feléjük a kezüket, s ők ott állnak tanácstalanul mind a négyen, mozdulni se bírnak. Elégedetten szemléljük ezt a képet. Hiába, a mi népünk is élelmes, nem marad az olasz mögött. Eltanulta tőle. Nem kell félteni. Ezek az olaszok egy pillanatra azt hihették, hogy saját hazájukban vannak, valamelyik városban, ahol idegennek nézik őket. Otthon érezhették magukat. 1935. március 29., péntek, 6. old. Pesti utca Mi mindent láttunk a pesti utcán az első tavaszias napokon? Láttuk, amint egy kislányka lépegetett édesanyja mellett. Négy-öt éveske lehetett, s bizony szaporán kellett szedegetnie lábát, hogy lépést tudjon tartani felnőtt kísérőjével. Valami fontos, érdekes dologról beszélgethettek, mert nyakát is egyre nyújtogatta, felfelé, anyja felé, s egészen megfeledkezett a sósperecről, melyet egyik kezében ide-oda lóbázott. Most hátulról nyolc-tízéves kis csibész közeledett. Amikor a perec éppen hátrafelé lendült, ügyesen elkapta, jó darabot letört belőle és uccu, máris futott, mint a nyúl, utol se lehetett volna érni. A kislány egy pillanatra megállt, legörbült szájjal, kárvallottan nézte-nézte a kezében maradt pereccsonkot. Néhányat szipogott, aztán a maradékot lassan majszolni kezdte. Amennyiben már képes volt kerek, megfogalmazott mondatokban gondolkozni - és általánosítani - bizonyára ezt gondolta magában: „Milyen alattomosak és kegyetlenek a férfiak.” Félő, hogy ez a jelentéktelen esemény egész életére megrögzítette benne ezt a sötét gondolatot. Láttunk egy szürke zsakettes, szűkre köcsögkalapos, macskabajszos öregurat a budai sétányon. 361
