Kosztolányi Dezső: Pesti utca - Budapesti Negyed 62. (2008. tél)

1935

— Nincsen itt kérem, semmiféle gépkocsi-állomás. Csak két szép kisasszonyunk lakik itt ebben a házban. Azért ácsorog itt ez a sok kocsi...

1935. március 15., péntek, 8. old.

Arcélek

A társaskocsiban nyúlánk fiatal leány ül. Fejét kissé hátraveti, s úgy csókoltatja magát az első tavaszias napsugárral, mely az üvegen keresztül ifjonti hévvel tűz be. Ábrándos ibolyaszemét olykor félig lehunyja, olykor pedig annyira fölveti, hogy sötét, seprős szempillái fönnakadnak, s szinte íves szemöldökét érintik. Aranyszőke fürtjei hátul gyűrűsen lobognak, elöl pedig szabadon hagyják gyöngyházfényű homlokát a kacér-kék sapka alatt.

Vékony orrocskája úgy feszül, mintha állandóan gyöngyvirágot szagolna, s hattyúnyakán áttetszenek a hajszájvékony, kék erek. Karcsú bokája nyugtalanul remeg az ülés alatt, s minden mozdulatán érzik, hogy állandóan figyeli, lesi, beállítja önmagát egy elképzelt emlékkép mintájára. Ölében könyv pihen.

Amint rápillantunk, ezt gondoljuk: „Szakasztott olyan semmitmondó és édeskés, mint valami Dekobra-könyvnek a címlapja.” Most az ölében heverő könyvre esik tekintetünk: Dekobra.

Ez a nő kilépett a címlapból, megelevenedett. De vajon a könyvek alaki tják-e ilyenné ezeket a fiatal leányokat, vagy pedig az ilyenféle lelkek sugallják az efféle műveket? Ki tudná megmondani. Annyi bizonyos, hogy valamikor „Nórák”-kal, „Hedda Gabler”-ekkel, „Karenin Annák”-kal találkoztunk itt s a földgolyó minden pontján. Úgy látszik, mégis az irodalom adja meg az emberek köznapi jellegét. Bölcselők szerint a koráramlat ellen nem lehet küzdeni. Az egyszerre száz meg száz helyen ugyanazokat a gondolatokat, ugyanazokat a jellemeket teremti meg. Nyugodjunk bele, hogy a korszellem megszemélyesítői manapság ezek a leányok.

Nem is csúnyák.

358