Kosztolányi Dezső: Pesti utca - Budapesti Negyed 62. (2008. tél)

1935

kában meglazul a tartógumi, s nem bírja el a babafej súlyát. Kókadt, szomo­rú kisgyerek ez. Az anya - úgy látszik — rá is eszmél erre, mert megsajnálja, s ott az utcán játszani, mókázni kezd vele, csiklandja, becézgeti, hogy mo­solyra derítse. A kislány ügyet se vet a szegény anya játékára, el se mosolyo- dik. Most azonban egy szép, módos dáma észreveszi az ici-pici asszony ici-pici kislányát, s amint a hátuk mögött lépeget, kedvesen ránevet a babá­ra, integet neki, csücsöríti feléje a száját. Az anya mindebből semmit se vesz észre, de a hátrafelé néző kislánynak - minden valószínűség szerint - nagyon megtetszett az a szép, előkelő hölgy, s talán valami angyali álom em­léke dereng föl benne, mert egyszerre elmosolyodik, bágyadt barna szemé­ben játékos, huncut lángocska lobban föl, és titkos cinkossággal - az anyja háta mögött - kacag, viháncol, mutogatja csupasz ínyét, most bújó két egér­fogát. A szép jelenség, mint a napsugár, mosolyt fakasztott a gyermek arcán, de a szegényes, fakó édesanya ezt a saját varázsának vélte, s most ő is boldo­gan, elégedetten kacag együtt gyermekével. íme a szépség és művészet örök hatalma. Köszönetét szavazunk az ismeretlen nőnek, boldogságfakasz­tó szépségéért. Az elmúlt márciusi vasárnapon, amikor a kései tél havat varázsolt az utcákra, a háztetőkre, a hegytetőkre, s egyszeriben karácsonyi hangulatot teremtett, akadtak olyanok, akik lehozták a padlásról a nyári pihenőre küldött szánokat, hótalpakat, eszkimó-ruhába bújtak, és mentek kifelé a téli örömök birodalmába, föl a környéki hegyekbe. Csakhogy, amíg télen ez természtes, magától értetődő látvány, most a márciusi télben sokan bizony ellenséges pillantásokkal méregették a hótalpazni indulókat, s talán - ha kedvükre cselekedhetnek - meg is támadják őket, leszedik vállukról szer­számaikat, ellenük fordítják. A tél cinkosait látták bennük, a tavasz ellen cimboráló ellenséget, s ősgyermeki lelkűkben talán még azt is elhitték, hogy ezek hozták nyakunkra a nem kért havat, mint valamikor - a néphit szerint - a garabonciások a vihart. A budai földszintes villa előtt egy csomó kisebb-nagyobb gépkocsi ácsorog, hosszú sorban. Egy arra haladó úr odaszól a rendőrnek, s megkérdezi tőle: - Mióta van itt gépkocsi-állomás? A barna bajszú, szép szál rendőr mellét kidüllesztve büszkén válaszol: 357

Next

/
Thumbnails
Contents