Kosztolányi Dezső: Pesti utca - Budapesti Negyed 62. (2008. tél)
1935
A budai hegyekben vasárnaponként vidám, tarka csoportok éviekéinek, száguldoznak sítalpakon. Piros és kék és fehér és zöld zekékben, a délszaki tájak színpompáját, a nyári rét derűjét varázsolják egy-egy órára az egyhangú fehérségbe. Ebben a rikító színképben megdöbbentő ellentétként hatott az a fiatal lány, aki talpig feketében, hosszú gyászfátyollal siklott le egyik meredek lejtőn. Röpülő fátylával olyan volt, mint régies, múlt századbeli képeken maga a halál röpülő angyala. Csupán - egyébként szintén fekete - sítalpai vallottak a mai kor gyermekére. Nagy kamasz diákgyerek szalad a villamosmegálló felé. Már késő van, ha nem siet, elkésik az iskolából. A villamos már jön is, de a járda síkos, s ő még mielőtt felszállhatna, megcsúszik, végigvágódik a földön. A kezében tartott könyvcsomó kihull a szíjak közül. De nem csak a könyvek hullanak széjjel, hanem egyik könyvnek a lapjai is. A téli szél felkapja a lapokat, s hordja-viszi messzire. A fiú feltápászkodik, az épen maradt könyveket felkapja, s máris felugrik a villamosra. A közelben lévők mind szedegetik és nyújtogatják neki felfelé a szertehullt lapokat.- Saláta - legyint megvetően a fiú, és nem nyúl utána. A kocsi máris robog tovább. Az iskoláskönyv lapjain pedig taposnak a járókelők. Megnézünk egyet belőle. „Algebra.” Sejtettük ... 1935. január 24., csütörtök, 6. old. E sténként, a színházak, hangversenytermek nézőterén, a földszint csaknem valamennyi sorában látható egy-két olyan nő, aki furcsán ellentmondó külsejével ébreszti fel figyelmünket. A legfeltűnőbb rajtuk az, hogy hatalmas, fekete csontkeretes pápaszemet viselnek, s ami szintén 351
