Kosztolányi Dezső: Pesti utca - Budapesti Negyed 62. (2008. tél)

1935

Ember és világ

Pillanatképek

H

ó, mi mindenhez nem hasonlítottalak már. Voltál te tollpihe, porcukor, hermelin, tejszínhab, írópapír s ki tudja még mi nem. Ma éjszaka azonban, hogy hazafelé ballagok, a komor téli utcán valami vegyi fénnyel heversz a fagyos, vasfekete aszfalton, s józanul, szemcsésen, csillá- mosan úgy tündökölsz elém, mint a hideg illatú naftalin.

„Majd délután” - kiabál valaki a társaskocsiban leszálló barátja felé, aztán még sokáig integet neki. Én elkapom a szót, és játszadozom vele. „Délután, délután.” Ha külön mondom, külön hallom és külön írom két tagját: „dél után”, akkor csak annyit jelent, hogy déli tizenkettő után, szigorúan, ridegen az időt jelzi a reggellel és a délelőttel szemben. De mihelyt két tagját együtt mondom, együtt hallom s egybe is írom: „délután”, ahogy évszázadok gyakorlata folytán kialakult, merőben más fogalommal állok szemben. Ebben már kedélyi tartalom is van, emlékek ezre, a hanyatló sugarak aranya, a forró fekete párája, az emésztés láza, az ebéd utáni alvás piros rózsája az arcon, talán ozsonna, henyélés vagy játék, talán egy kis bánat is, hogy a nap már vége felé siet, nemsokára ránk esteledik, és ismét huszonnégy órával öregedtünk. Csodálatos dolog a nyelv. Vigyázzatok a hangsúlyára és írásjeleire, mert ezek őrzik meg a lelkét.

A szegények, az igazi szegények sohase panaszkodnak. Ahhoz életkedv és erő kell. Viszont ha volna bennük életkedv és erő, nem is volnának szegények. Ismerek itt a környéken egy ötéves kisfiút. Nyári ruhácskájában, télikabát nélkül szokott künn a ház előtt kuksolni a sárban. Vásott cipőjéből kifehérlenek lábujjai. Valahányszor megkérdezem tőle, hogy vannak, ezt feleli: „Jól, nagyon jól.” Évekkel ezelőtt egy rokonom haldokló ágyánál virrasztottam. Időnként — félelmemben vagy zavaromban - érdeklődtem,

346