Kosztolányi Dezső: Pesti utca - Budapesti Negyed 62. (2008. tél)

1934

A novemberi reggeli ködben nehéz társzekér baktat a köves budai utcán. A kocsis bóbiskol a bakon. Egyszerre egy fordulónál a szekér nagyot zökken, félrebillen, fölborul, s az egész hatalmas alkotmány oldalt fekszik az úttesten. Hatalmas jégoszlopok zuhannak ki a kocsiból a földre, egymás után sok, és hirtelen valóságos jéghegy támad azon a helyen, a keresztút kellős közepén. Az elhaladó emberek fázósan húzzák összébb kabátjukat. Sokan tüsszögni, köhögni kezdenek, mintha az a néhány jégoszlop egyszerre sok-sok fokkal lehűtötte volna az utca levegőjét. Mindenki vacogva fut el közeléből. Egy pillanatra a jégkorszak borzalmai suhantak végig az emberi lelkeken. Mi is sietve odébbállunk.

Iskolából jönnek ki délidőn a fiúk. Egy egész osztály, egyszerre. Táskájukat lóbálják kezükben, nevetgélnek, beszélgetnek, vidámak. Most egy fiú egyedül lép ki a kapun, leveszi a lakatot az iskola előtti rácshoz lakatolt kerékpárjáról, rápattan, és néhány jókora kört írva öntudattól dagadozó kebellel elkarikázik. Vagy ötven sóvár szempár villan utána. Valamennyien elhallgatnak, elkomolyodnak. Nem nevetgélnek. A fiatalság leplezetlen irigységével bámulnak társuk után. Milyen érthető, megbocsátható ez az irigység, s ki tudja, mennyi becsvágy mozgatója, megindítója, előrevivője lesz bennük valamikor ez az egyetlen kerékpár, amelyik után az iskolából kijövet most sóvár tekintetet vetnek.

1934. november 20., kedd, 4. old.

335