Kosztolányi Dezső: Pesti utca - Budapesti Negyed 62. (2008. tél)
1934
Vasárnap délután a Vérmező körül. Ott sétál a környékbeli falvak egész fiatalsága. Tizenöt és huszonöt év között nemigen lehet mostanában leány a faluban, mind Pestre jött szolgálni ősz felé. A széles gesztenyefasorban annyi a bokorugrós sokszoknya meg rékli, annyi a koszorúba tűzött haj meg a cifra üveggyöngy a nyakon, hogy húsz falu leányának is kitelnék belőle. Most egyik leány kikotor egy kétfillérest szoknyája zsebéből, s rááll az újonnan felállított utcai személymérlegre. Kacagnak, viháncolnak. Egymás után, sorba mindegyik előkaparász egy-egy kétfillérest. Akinek nincs, annak adnak, és sorba mind megméretkezik. Hogy az egyiken csak három szoknya libeg, a másikon pedig hat is, az nem számít. Ezen a vasárnap délután vagy tíz falu leányzója megméretkezett a Vérmezőnél. Ez is az önismeret bizonyos foka. Nem tudják, hogy mi lakozik bennük, hogy mi a vágyuk, mi a jövendőjük, mi a sorsuk, de legalább tudják, hogy hány kilót nyomnak ... M ostanában megszoktuk a különös idegeneket a pesti utcán, de az a búrkalapos, sivatagi ruhába öltözött, barna arcú férfi, akit utóbb láttunk néhányszor, mégis feltűnt. Dúsgazdag gumiültetvényesnek vagy ausztráliai bennszülöttek kormánybiztosának véltük. Egy őzlábú, karcsú, titokzatos nővel járkált, legtöbbször gyalogosan. Szerettük volna tudni, milyen nyelven beszél. Utána lopóztunk és füleltünk. Egyszer csak megállt az utcasarkon, s az ott sétáló jegykezelőnek legnagyobb ámulatunkra hamisítatlanul tiszta magyarsággal ezt mondta: — Adjon, kérem, két kisszakasz-érmét.-í. 1934. szeptember 15., szombat, 6. old. 322
