Kosztolányi Dezső: Pesti utca - Budapesti Negyed 62. (2008. tél)

1934

Öreg házaspár szállt fel a zsúfolt társaskocsira. Sokáig vártak, s elfogyott a türelmük. Ok is tülekszenek a többivel. Ebédidő van - így szokták meg -, szeretnének pontosan odahaza lenni. Ámde a társaskoesi sebesen rohan, kanyarog, s nekik csak künn, a feljárónál jutott hely. Az öreg hölgyet valahogy betessékelték, de az öregúr úgy imbolyog, rázódik az akaszkodón, mint a fára akasztott ruhadarab. A felesége aggodalmasan szól ki neki:- Gyere be, kérlek, mert még leesel.- Látod, hogy nincs hely - dörmögi az öregúr.-Akkor inkább szálljunk le - nyugtalankodik a néni.-Nem bírom nézni. Még leesel.

Az első megállónál leszállnak. Öregek már, s ezt őszintén be is vallják egymásnak. Nem nekik való ez a zsúfolt ördögszekér. Inkább lekésnek az ebédről. Karon fogják egymást, s szépen lassan, baktatva indulnak hazafelé, három-négy kilométeres sebességgel, ahogy ez már az ő korukhoz illik.

Világoskékre festett, mély bölcső fölé kedves arcú, fehér fátylas gyermekgondozónő hajol. Milyen szép, milyen festői ez az kép. Mintha tiszta, ápolt, üde családi otthon levegőjét hozták volna ki az utcára. Néhány perce ezzel a levegővel lett tele az egész Andrássy út.

Az Erzsébet-hidat javítják. Kék zubbonyos munkások fúrnak, kalapálnak, gépeket tologatnak naphosszat. Kisfiúk iskolából jövet ragyogó szemmel, bűvölten állanak meg előttük. Alig akarnak odább menni. A gépek költészete dalol itt a hídon, s ezt a dalt ők, a gépek korszakának gyermekei, hiánytalanul értik. Mi pedig, akik egy másik korszakból jöttünk át, lassacskán megérezzük, mennyi szépség van a vasporos, kék zubbonyos munkásban, s a dübörgő gépekben.-i.

1934. szeptember 27., csütörtök, 7. old.

323