Kosztolányi Dezső: Pesti utca - Budapesti Negyed 62. (2008. tél)

1934

Körkép

F

iatal nő megy tavaszias derűvel az utcán. Látszik rajta, hogy azt képzeli, ez a ragyogó tavasz kizárólag az ő kedvéért van. Magatelten tartja fel a nap felé fitos orrocskáját, mint aki azt mondja a napnak: „No, nem bánom, megengedem, hogy csókolgass”. Egyszerre valami eszébe villanhat, mert hirtelen nyugtalanul lefelé tekint. Csakugyan nem tévedett. Megérezte. Kis táskája - melyet balkezében lóbált gondtalanul - már az előbb kinyílhatott, s most tátott szájjal, félig üresen lapul a kezében. Kipotyogott belőle minden. Fehér zsebkendője még ott hever mellette, mint valami földre csapódott, fehér szárnyú pillangó, a szájpirosítója is csak néhány lépésnyire gurult. Villámgyorsan felkapja. Ott hever a kézi tükre is, összetörve. De a pénztárcája sehol sincs. Izgalmában elvörösödik és gyors léptekkel visszafelé indul. Keresi. Tudja, egész bizonyosan tudja, hogy nem foga megtalálni, azt régesrég, még a keresés pillanatában felkaphatta valaki a földről, mégis indul. Még oldalt is keresgéli, s átmegy a túlsó járdára is, ahol nem is járt. Jobbra-balra nézelődik. Nem akar belenyugodni abba, hogy nincs többé, s nem bírja otthagyni a veszteség színhelyét, mint az, akinek meghalt valakije, akit szeretett, tudja, hogy vége van, de nem akarja tudomásul venni. Úgy érzi, őt, a kiválasztottat nem érheti veszteség, s pusztán szeme pillantása is elég lesz ahhoz, hogy felélessze. Ilyen varázspillantásokkal keresi az eltűnt pénztárcát is. Hiába. Nincs. Végül is sóhajtva belenyugszik. Megadóan visszafordul. Megy-megy, bandukol, de már nem olyan derűs, már nem néz a napba fitos orrocskájával. Lefelé pislant a földre. Lógó orral. Egyszeribe azt is tudomásul veszi, hogy a nap nem kizárólag érette süt ilyen édes-melegen.

Az óvodában egy reggel nagybátran kilép a három és fél éves Gyuluska és így szól:

— Isten éltesse soká az óvónénit. Ma van a névnapom.

294