Kosztolányi Dezső: Pesti utca - Budapesti Negyed 62. (2008. tél)
1934
A tanító helyére küldte, s ellenőrző könyvecskéjében közölte a szülőkkel a gyermek érthetetlen magatartását.- Hát miért nem akartad leírni - faggatta az édesanyja -, hiszen olyan szépen tudsz írni?-Jaj, anyukám, olyan utálatos - öklődött a kisfiú. - Nem bírtam leírni, mert mindig arra kellett gondolnom, hogy a tejbe meg a vajba haj van. 1934. január 5., péntek, 7. old. Pesti utca A sötét, elhagyott budai utcán egy pár megy egymáshoz simulva. Nagyon szomorúak mind a ketten. Valami komoly bánatuk lehet. Már nem is egészen fiatalok. Talán valami közeli családtagjuk halt meg, talán a gyermekük betegedett meg komolyabban. Lecsüggesztett fejjel bandukolnak egymás mellett. Az asszony időnként könnyet töröl ki zsebkendőjével a szeméből. A férfi türtőzteti magát, komoran néz maga elé, egyszerre azonban elhagyja önuralma és zokogva borul felesége vállára. A bánat ellágyulá- sában egymásra omolva állanak a ködben. Az asszony sajnálkozva simogatja férje fejét, az pedig - mint gyermeke anyjának - kitörő, hálás érzelmesség- gel csókolgatja felesége arcát. Egyszerre a szomszédos kis utcából jól táplált, csillogó szemű, vidám férfi lép elő. Vacsoráról jöhetett, nyilván be is borozott kissé, mert szája körül dévaj, jóemlékű mosoly cikázik. Oda áll az egymásra borult pár elé, mindkettőjüket eltakarja széles, hatalmas termete, s játékosan odaszól:- Segíthetek talán én is csókolni? Azok ketten ijedten széjjelrebbennek. A szemük könnyes. A vidám férfi rájuk pillant, bocsánatot hebeg, és szégyenkezve elódalog. Ezentúl bizonyára félrefordítja a fejét, ha utcán csókolózó párt lát. 269
