Kosztolányi Dezső: Pesti utca - Budapesti Negyed 62. (2008. tél)
1933
is. Hiszen egy gyászlapból annyi mindent ki lehet olvasni. Pompás szórakozás ez. Nem is kell őnekik se színház, se mozi, se rádió, se könyv. Milyen kedvesek azok az első-középiskolás kisdiákok az utcán, akik mindössze egy-két hete viselik az intézeti címeres sapkát. Minden figyelmük a sapkáé. Látszik, hogy egészben ennek örülnek a legjobban. Egy pillanatra se felejtik, hogy a „sapka” a fejükön van. Szinte minden szemközt jövőtől elvárják, hogy tudomásul vegye. Olyan büszkén viselik, mint valaha két-három esztendős korukban a kis piros huszársapkát. Amint azonban nőnek, egyre láthatatlanabbá válik fejükön a sapka. Vármegyei mentőkocsi a körúton. Valahonnan vidékről szállít súlyos, talán sürgős műtétre szoruló beteget. A beteg a párnák közt vászonfehéren pihen. Orvos hajol föléje, az érlökését számlálja. A kocsi nyitott ablakánál pedig fiatal nő ül. Nyilván a beteg közeli hozzátartozója. Platinaszőkére fakított haján kacér sapka illeg, s vidámkék szemével gyermeteg-mohón nyeli a nyüzsgő, színes képsorozatot, mely elvonul előtte. Bizonyára már régóta vágyakozott arra, hogy felutazhasson Budapestre valami isten háta mögötti fészekből. Most pedig a mentőkocsi ablakában mindenről megfeledkezve, mint aki diadalmenetben hajtat végig valami tündéri virágsétányon, gyönyörködik abban, amit maga körül lát, s úgy érzi, hogy mindenki csak az ő fiatal, kékszemű, platinaszőke szépségét ünnepli, csak őt nézi, őt bámulja, aki itt a mentőkocsiban először jelenik meg teljes pompájában, s a nagyváros íme, máris térdre omlik előtte. Ó kegyetlen, magakellető fiatalság. A halálos beteg párnája mellett se felejti egyetlen célját: a tetszeni vágyást.-1. 1933. október 11., kedd, 6. old. 247