Kosztolányi Dezső: Pesti utca - Budapesti Negyed 62. (2008. tél)
Zeke Gyula: A Pesti Hírlap "Pesti utca" című sorozata és a hozzá csatlakozó szövegek szerzőségéről
tosabb - Harmos Ilona közlésével szinte összemérhető súlyú - érvhez vezetnek. A sorozat szövegtételei - még a legszerényebb igényű bekezdések is - rendre kapnak valamit írói ereje fényéből. Nem novellák, apró tárcaként is csak egy-egy darabjuk állna meg. Nem többek, mint a próza műfajának amolyan tovább már nem bontható elemi részecskéi. Mégis érvényesnek tűnnek rájuk nézve is Ottlik Gézának a Kosztolányi-novelláról papírra vetett pontos szavai: „Másodszori olvasásra az okos ember nem kevesebbet, hanem többet kap Kosztolányitól, mint amennyit először, a történettől kapott. Már nem köti le annyira a figyelmét a mese, az alakok. Észreveszi, hogy amit talán csak a megírás szépségének, művészi megformálásának vélt, csupán a kivitelezés finomságának, a mondanivaló afféle díszes csomagolásának, azt, éppen megfordítva, bízvást tekinthetné a költő mondanivalójának, belerejtve, belecsomagolva az érdeklődést lekötő elbeszélésbe. Kiderülhet az is, hogy még a történetből is más érdekelt bennünket, és másképpen.”12 Amiről itt Ottlik beszél, az persze vajmi nehezen ragadható meg nyelvi elemek, s bizonyos Kosztolányira hagyományosan jellemzőnek tartott szellemi jegyek együtteseként. Nemigen tudjuk tetten érni, miként villan fel a legigénytelenebbnek tetsző szövegeiben is a könnyed okosság, tárul elénk az emberi alaphelyzetek mélységes ismerete, miben áll az egyszerű ábrázolás, a nyelvi formák bravúrja, miképp teremtődik meg részvét és kívülállás kényes egyensúlya, s az adott tárgy határain sosem túllépő mértékletesség. Szövege finom szövete mindig életvágytól lüktet, ám hiába pásztázzuk tekintetünket a mondatain, képein, nem fogunk rálelni e hullámzás középpontjára. Mégis, ha mindezek hiányoznak egy szövegből - vagy akár csak: másképp vannak ott -, azt meglehetős biztonsággal látjuk, érzékeljük. Amikor pár kétséges írást kihagytam e kötetből, magam is csupán e hiány érzékelésére hagyatkoztam. Harmos Ilona eddig sem elérhetetlen, de mindeddig ismeretlen közlésére, valamint a fönti bizonyítékokra támaszkodva kijelenthető tehát, hogy az e számban közölt írások szerzője Kosztolányi Dezső volt. Meglehet, egy-két írás szerzőségének megítélésekor tévedtem. A kritikai kiadás szerkesztőinek módjukban áll majd fölülbírálni a döntéseimet. Tartozom még az olvasónak a szövegközlés során rendre felvetődő fontosabb kérdések itteni megoldásaival. Klasszikusaink ismeretlen szövegeinek meglelői könnyen érthető örömben szoktak úszni. I la azonban - mint jelen esetben - névtelen és betűjegyes szövegek azonosításáról és közreadásáról van szó, a megtaláló öröme ugyan tágas lehet, ám csak a következő kérdés feltétele és kedvező megválaszolása esetén: vajon a szerző kedvére valónak tartaná-e neve alatti megjelentetésüket? Ha meggondoljuk, az igen válasz nem magától értődő. Hiszen a csak bizonytalanul feloldható betűjegy, s még inkább a névtelen közlés azt is jelentheti, hogy a szerző az 12 Ottlik Géza: Kosztolányi. In —: Próza. Budapest, 1980, Magvető Könyvkiadó, 280. old. 19
