Kosztolányi Dezső: Pesti utca - Budapesti Negyed 62. (2008. tél)

Zeke Gyula: A Pesti Hírlap "Pesti utca" című sorozata és a hozzá csatlakozó szövegek szerzőségéről

ben is — mindig egyes szám első személyben szól hozzánk. Evvel szemben minden neki tulajdonítható betűjegyes, illetve névtelen szövegben többes szám első személyben beszél. Ezen sem lepődhetünk meg. A rejtőzködést ő kedvére való játéknak tekinthette, a fejedelmi többes igealakot a kortárs olvasó pedig alázatos gesztusként fogadhatta: ez itt a lap hangja. Következetes alkalmazása mindenesetre elkülöníti szövegeit a lap többi állandó munkatársa - Farkas Imre, Harsányi Zsolt, Kálmán Imre, Márkus László és mások - névtelen vagy betűjegyes írásaitól, amelyek szerzői általában egyes szám első személyben szólaltak meg. A többes szám első személyű megszólalás a „Pesti utca” sorozat és a hozzá csatlakozó szövegek esetében így paradox módon maga is az ő szerzőségét valószínűsítő nyelvi elemmé lép elő.

Ám emellett közvetlenül azonosítható nyelvi jegyek egész sora vall rá. A nyelv- használat tiszta magyarságára kényesen ügyelő szövegekben mutatóba is alig találunk akkor idegennek számító szavakat. Az egyik bájos történetben (33. 01. 11/1.) még a Pesti Hírlap Nyelvőre is előkerül, amelynek megszületésében és összeállításában Kosztolányinak döntő szerepe volt." Figyelemre méltó, milyen tudatosan ügyel a magyarban gyakori e hang kerülésére. Ahol a nyelv lehetőséget ad rá, így jellemző módon a fel igekötő esetében, azt következetesen föl alakban használja. (Ha mégsem,

h A Pesti Hírlap Nyelvőre. Szerk.: Kosztolányi Dezső. Budapest, 1933, Légrády Testvérek, 224. old. Kosztolányi bevezető szövege ráadásul egy további fontos bizonyítékot tartalmaz a jelen kötet egyik névtelen írásának {Hó... hó... hó... 1931.01.

akkor épp azért, mert az adott magánhangzó-sor vegyes képlete az e hang megtartásával áll elő!) Ha archaizál, azt is következetesen teszi. A menniük, látniuk típusú igealakok helyett rendre a menniük, látniok régies alakjait hozza. A gyakorta használt utóbb szó - miként a neve alatt megjelent írásokban - nála mindig azt jelenti: legutóbb, a legutóbbi alkalommal, az egyszerre pedig: hirtelen, egyszer csak. Nem egy alkalommal találkozunk kedves délszaki jelzőjével, s szintén egyedi határozószóit - annakelőtte, minekelőtte, odább - is sokszor viszontlátjuk. A maguk helyén olykor felbukkannak hasonlíthatatlanul egyéni igei kapcsolata és igéi, a szemére lobbantja, az ámolyog, a valamilyennek rémlik vagy tetszik, jelen idő egyes szám harmadik személyben pedig az 1-végződésű alakok z-re való tőhangcseréje: lóbálja helyett lóbázza, telefonál helyett telefonoz stb. Rendre archaizál az állnak igealak használatakor: állanak, s az egyes szám harmadik személyű igékét feltételes módban gyakorta látja el az ugyancsak régies ik-végződéssel: telhetik, megeshe- tik. Gyönyörűséggel tart magánál itt is, amott is egy-egy (olykor három tagú) allite- ráció, vagy prózába szórt belső rím. Csupa olyan nyelvi jegy, ismétlem, amelyek - a beszédhelyzet említett különbözésétől eltekintve - az érett Kosztolányi névvel megjelent publicisztikáját is jellemzik. Mondatfűzésének ritmusa, jellegzetes képzettársításai pedig már a szerzősége melletti legfon11.) szerzőségére nézve: „az angolok a havat mély-nek látják, meri felülről nézik, mi magas-nak, mert alulról nézzük” - írja ott (6. old.) Az észrevételt e szöveg negyedik tételében fejti ki első ízben.

18