Kosztolányi Dezső: Pesti utca - Budapesti Negyed 62. (2008. tél)
1932
Pesti utca Jól öltözött, középkorú úr megállít egy gépkocsit. Be akar szállni. Ebben a pillanatban vékonypénzű, kopottas ruhájú fiatalember áll meg közvetlenül előtte. Környékbeli távoli ismerős. A fiatalember megemeli kalapját, s zavart mosollyal ezt mondja:- Tessék elvinni engem is. Az úr nagyot néz, majd csodálkozva mondja:- Szívesen, de hova? Nekem sürgős dolgom van Angyalföldön.- Mindegy, akárhová - felel a fiatalember. - Csak tessék elvinni. Úgy szeretek gépkocsin ülni, de hát, tetszik tudni, a mai viszonyok ... A segédházmester tizenkét éves fiacskája a csillogó belvárosi bolt előtt ácsorog.- Gábor, gyere csak ide - szól ki kecsegtető hangon a boltból a pénztáros kisasszony. - Nagy üzlet. A gyerek figyel.- Viszel egy levelet a Zugligetbe, kapsz egy átszálló jegyrevalót, s mehetsz gyalog. A fiúcska arca fölragyog a pompás kereseti lehetőség hallatára. Az jut eszünkbe, hogy egynémely amerikai nagyvállalkozó talán jövedelmezőbb üzleteket szokott kötni. Régente, a háborúk előtt, a járókelők legnagyobb bosszúsága az épülő ház volt. Ki kellett kerülni, vagy áthaladni a nyirkos, félelmetes állványok között. Ilyenkor kivétel nélkül mindenki „arra a bizonyos téglára” gondolt, amely bármely pillanatban bárkinek a fejére eshet. Manapság olyan ritka a belső részeken épülő ház, hogyha véletlenül lát egyet-egyet az ember, földobog a szíve, szerettei nézi, szinte simogatja tekintetével, és boldogan szívja magába a kiáradó nyirokszagot. Nem valószínű, hogy az a bizonyos tégla bárkinek is a fejére essék. Olyan kevés van belőle. Eszébe se jut senkinek rá gondolni. Már a régi szólásmon182
