Kosztolányi Dezső: Pesti utca - Budapesti Negyed 62. (2008. tél)

1932

kezükből. Miután fizettek és indulnak, az újság még mindig is kezükben van. Végül is az utcán kéri el tőlük a pincér...-i.

1932. szeptember 21., szerda, 4. old.

Pillanatképek

A

z arany őszben, a tündöklő, olaszos napsütésben, fönn a Várban egyszerre furcsa dolog történik velünk. Mi ez? Hova jutottunk? Hol vagyunk? Előttünk, mögöttünk, mellettünk olasz szó csendül. A cukrászda tornácáról harsog az édes olasz kiáltás: „Una lira, molto caro, Bon giorno Signore, Come sta, signorina? Grazia benissimo.”

Ez a káprázat pedig nem csupán percekig tart: órákon át hullámzik a sok ismerős idegen. Svájci sapkás, villogó szemű ifjak, szakállas urak, bodros hajú, hangos szavú fiatal leányok kacagnak, hadonásznak. A csalódás - Mátyás várának régies keretében - teljes. Mintha valami ismeretlen olasz renaissance városkában járkálnánk. Szédelgünk. Talán elfordult alattunk a föld? Nem. A cserevonat hétszáz olasz vendégét vitték fól a Várba, s azok, amint egyszerre ellepték a szűk utcákat, a Szentháromság teret - a szokatlan szeptemberi meleggel, a sötétkék tengerparti égbolttal cimboráivá - pár órára Olaszországot varázsolták ide számunkra.

Vannak erősen jellegzetes korszakok. Az utóbbi esztendő a siránkozás korszaka volt. Divattá vált a szegénységről, a rossz sorsról panaszkodni. Utóbb már érezték ennek a fonák voltát, és sokan, az útszéli tréfamesterek nem egészen válogatós ízlésével, gomblyukukba egy rézből készült aranyszívet szúrtak, jelezve, hogy az ő szívük ugyan aranyból való, de amint valaki az idők járását vagy a szegénységét kezdte hánytorgatni előttük, az aranyszívet visszájára fordították s ott a következő fölírás ékeskedett:

174