Kosztolányi Dezső: Pesti utca - Budapesti Negyed 62. (2008. tél)
1932
Pesti utca Öregek A bankpalota szellős, tágas, nyáron hűs, télen langyos, faburkolatú helyiségébe minden reggel - pontosan kilenckor- beállít egy úr. Leül az egyik kényelmes, bársony-párnás zsöllyébe, a kis amerikai keményfa-asz- talka elé, zsebéből újságot kotor elő, fölteszi pápaszemét, s olvasni kezd. Amikor elolvasta az újságot, hátrahajtja fejét, szundikál. Majd újra fólébred, nézelődik. Ha valaki melléje ül, arra haragos pillantásokat vet. Tizenegy óra tájt másik zsebéből papírosba csavart sonkás zsemlyét húz ki, s lassacskán, tempósan elfogyasztja. Ebbe a műveletbe belefárad, és sokáig mozdulatlanul bámul maga elé. Egy óra múltán ismét kissé fürgébben tekintget jobb- ra-balra. Déli egy órakor zárják a bankot, szombaton tizenkettőkor. Az öregúr fölszólítás nélkül föláll, lassan kicsoszog. Senkinek se köszön, senkivel se beszél, semmiben részt nem vesz. A hivatalnokok, hivatalnoknők elnézően megmosolyogják, már megszokták. Evek óta jár be, nap nap után reggel kilenckor, és délben távozik. Senkise tud róla semmit. Egyetlen ismerőssel se találkozott ottan. Bankbetétje nincs, egy fillérnyi sem. Legalább abban a bankban nincs, ahová jár. De ott éli le életét. Nevét se ismerik, de ha egy napon elmaradna, tudnák, hogy meghalt, s bizonyára megsiratnák. Az utcán egyik minisztériumunk előtt a lépcsőn öreg nénike üldögél. Sas tekintetű, ruganyos léptű, magas, vállas úr közeledik az épülethez. Könnyű felöltőjét karján viszi. Kezén vadonatúj, világos szarvasbőr kesztyű feszül. Hirtelen eszébe jut valami, zsebéből ezüst töltőirónt vesz elő, s jegyzőkönyvet. Valamit jegyez. A nénike szeme fölcsillan. Az úrhoz totyog.- Enyje, de jó irónja van - mondja -, írjon föl ide nekem egy nevet, hogy el ne felejtsem. Mindig kimegy az eszemből. Csak annyit írjon „Goldschmid János első emelet hat”. A többit már tudom, s egy elhasznált, szutykos gyümölcsös papírzacskót tart a mosolygó úr orra alá. Az úr leírja szépen a nevet, s átadja a nénikének. 155
