Kosztolányi Dezső: Pesti utca - Budapesti Negyed 62. (2008. tél)
1932
Pesti utca A forgalmas útvonal mentén kis pázsit. A pázsiton pólyásbaba fekszik. Mellette áll anyja. Citromot árul. (Hármat húsz fillérért.) A baba gyönyörű. Barnapiros bőre szinte feszül dundi arcocskáján. Mély tűzű, ibolyakék szeme hunyorog a fényességben. Aki csak elmegy mellette, ránéz, mosolyog, majd aggodalmas arccal tanácsot ad az anyának.- Ne hagyja szegénykét a forró napon - mondja az egyik.- Takarja le szemét, nem látja, hogy hunyurog szegényke - veti oda a harmadik.- Valami bogár a fülébe mászhat - aggodalmaskodik a negyedik.- Nem éhes az a kicsike? - kérdezi az ötödik. És így tovább. Senkise megy el mellette megjegyzés nélkül. Egy pillanatra mindenki magáénak érzi a gyermeket, magáénak vágyja, magáénak álmodja. Az anya csak mosolyog a jó tanácsokon. O nyugodt. Övé a baba. A helyiérdekű vasúton este fiatal parasztmenyecske jön be a városba. Bokorugrós rokolyát visel, fején tarkán hímzett, legyezős főkötőt. Beül egy sarokba, az ablak mellé, s édesdeden elszunnyad. Vonásai kisimulnak, fejét hátrahajtja, s ebben a lágy szenderben oly festői, hogy amikor a vonat a végállomásra ér, még a kalauz is sajnálja fölébreszteni. — Hadd aludjék még egy keveset - mondja -, a vonat úgyse indul ma már vissza. Majd később fólébred. Az utasok lábujjhegyen szállanak ki a vonatból. Mindenki vigyáz, nehogy fölébressze az alvót. A Gellérthegy alján sétálunk végig. Az égbolton viharos felhők gomolyognak, a növényzet oly üde-zöld ezen a nyáron, a borostyán, a füge s a cédrus oly buján tenyészik, az ecetfa oly magasra nő, a sárga és szürke sziklák oly tisztára mosottak az esőtől, hogy amíg elhaladunk a hegy lábához ragasztott 150
