Kosztolányi Dezső: Pesti utca - Budapesti Negyed 62. (2008. tél)

1932

Megfejthetetlen, hogy miért tette ezt. Fáj talán az egyik lába? Hiszen akkor a másikat is antilopbőr cipőbe bújtathatta volna. Tévedésből húzott föl felemás cipőt?

Nem merjük megkérdezni.

1932. március 30., szerda, 4. old.

A Tavasz névjegye

Pillanatkép

Ennyire még sohasem vártuk, így még sohasem örültünk neki.

Csak egy napra kukkant be hozzánk, mint valami bámult és imádott vendég, aki pompázón toppan be szürke otthonunkba, de mihamar odébbáll sok fényes holmijával együtt, s mi csak nézünk utána, sóhajtozunk, mert ismét sötét és szürke lett minden, amikor eltávozott.

Reggel ragyogtak ablakaink, daloltak a rigók, a csízek, zsongott-bongott a világ. Ez volt aztán a tavasz. Még sohase láttuk ilyen jelenségszerűen, ilyen ragyogóan. Többnyire lopakodva, szerényen, észrevétlenül tör be, s alig vesszük észre jövetelét.

Az utcák egyszeriben tele lettek sétálókkal, a boltok vásárlókkal, a sétaterek gyerekekkel és dadákkal. Néhány óra múltán már napbarnított arcú, pufók csecsemők aludtak tolókocsijukban, álmukban boldogan szopogatva a gumidudlit.

Piros és sárga léggömbök röpködtek, kerékpárok száguldoztak, az utcasarkokra kiültek a piros sapkás hordárok, az ibolyaárus asszonyok. Minden nőn új kalap virított, piros cseresznyével, szalagcsokrokkal díszítve. A ruha, a kabát tavalyi, de a kalap, a cipő, a kesztyű vadonatúj. Ez a szegénység fényűzése. Pirosra festett szájak ragyogtak, zölden zsendült a fű az izzó, fehér napfényben.

139