Kosztolányi Dezső: Pesti utca - Budapesti Negyed 62. (2008. tél)
1932
ember alszik édesdeden a déli forgatagban. Boldog, gondtalan fiatalság. Egy percre a béke csínytevő, játékos éveire gondolunk. 1932. február 9., kedd, 4. old. Pesti utca A Duna hídján robog a villamos. Este van, a két part csillámfénnyel szórja tele a víz tükrét. Két fiatal nő ül egymással szemközt az ablak mellett. Mindenről megfeledkezve bámulják a tündéri látványt. Egyszerre az egyik megszólal:- Hidegre fordult az idő. Milyen szép ez a téli este. Ha szerencséd van, még jó tartós lesz a fagy. Sokáig viselheted új bundádat. Mellette a pádon toprongyos férfi didereg. Leheletével melengeti dermedt ujjait. Alig van rajta ruha. Fogvacogva mondja:- Bárcsak már itt volna a nyár. A két nő elhallgat. Lesüti a szemét. Szégyelli magát. A legközelebbi megállónál mind a kettő leszáll. Lakik Budán egy asszony. Úgy ötvenöt-hatvan esztendős lehet. Fekete sapkát visel, hosszú fekete kabátot, tollboát. Lábán magasszárú, ortopédbetétes cipő. A környéken méltóságos asszonynak szólítják. Azt rebesgetik róla, hogy Erdélyben többezer holdas földbirtoka volt, s most nagyon szegény. Reggel elindul hazulról, és csak késő este tér haza. Semmi dolga. Akár esik, akár fú, ő örökké az utcákat rójja. Bejárja az egész várost. Hol itt bukkan föl, hol ott. Ha véletlenül a külső Józsefvárosban járkál az ember, bizonyos, hogy ott is találkozik vele. Napjában többször és mindenütt. Évek óta tart ez már így. Olyan, mint az, aki eltévedt az erdőben, s most a hazafelé vezető utat keresi-keresi. De nem találja. 126
