Kosztolányi Dezső: Pesti utca - Budapesti Negyed 62. (2008. tél)

1932

Vannak olyanok, akik az utcán esznek. Nemcsak esetlegesen, egyszer- másszor sült gesztenyét vagy cukorkát, hanem rendszerint, nem is szegény otthontalan emberek, hanem úriemberek, úrinők mindenfélét, összevissza. Mintha sehol másutt nem ízlenék nekik az étel, mint az utcán. Otthon soha sincs étvágyuk. Az utcán azonban mohón és sietve falnak. Kiflit és sárgarépát, kolbászt és krémeslepényt. Láttam egy bundás hölgyet, aki tizenöt fokos hidegben ecetes uborkába harapott bele a kocsiúton.

Egyik mozinkban kínai képeket vetítettek a most kezdődött háborúról. A nézőtéren fiatal kínai bámulta a vásznat. Vajon mit érezhetett az a fiatalember a távoli idegenben, amikor halott testvéreit látta a hordágyon feküdni, s talán apját, anyját, nagyanyját ismerhette föl a menekülők tömegében? Ma a regényes borzalmak korát éljük.

1932. február 16., kedd, 7. old.

Ocskapiac 1932-ben

z ócskapiac a legdúsabb béke éveiben is utolsó gyűjtőtelepe volt a

nagyváros lim-lomának. De micsoda gazdagságot és bőséget jelentett a békebeli ócskapiac a maihoz képest.

Vásárolni, újat kapni a régi helyett, vadonatúj ruhákba öltözni, a műhelyből kikerült bútorokkal ékesíteni lakásunkat nagy öröm. Micsoda ünnepi érzés fogéi bennünket még a falusi vásárban is ropogós csizmák, patyolatfe- hér vásznak, csillogó üvegáru között. Minden nagyvárosban van azonban egy jelentős népréteg, mely soha életében nem vett és nem kapott semmi újat. Minden, amije van, minden, amit hord, valamikor már másé volt. A francia bolhapiacnak nevezi az ócskapiacát, az angol másodkézi árunak

Séta a Teleki-téren

127