Kosztolányi Dezső: Pesti utca - Budapesti Negyed 62. (2008. tél)

1932

önmagukra egyáltalán nem vonatkoztatták, s bármennyit hallottak vagy olvastak is a „háború borzalmairól”, csak trombitaszóval, dobpergéssel és diadalmas fölvonulással tudták elképzelni. Még a vesztes háborúkra is csak bizonyos regényes, de nem vészes mélabúval gondoltak. A Nemzeti Múzeumban néhány formaruhába öltözött, jól gondozott, nagyszakállú negyven- nyolcas honvéd sántikált. Mindenki meghatódva nézte a „nagy idők tanúit”, bőven juttatott nekik aprópénzt, s a honvédmenházban valamennyien kényelmesen, nyugodtan éldegéltek. Nagy-Szombaton a rokkant-menház- ban még azt is megengedték, hogy családjukkal együtt lakjanak.

Azután elkövetkezett a világháború, s egyszerre borzalmak közepébe kerültünk. A regényes háborús kép rémítő valósággá éledt. Lassacskán meg is szoktuk a szörnyűségeket. A sétatereken katonák mankóival játszadoztak a gyerekek. A negyvennyolcas honvédek elhaltak. Az utolsó nemrég hunyta le szemét örökre. De a honvéd-menház újból megtelt. Néhány héttel ezelőtt pedig a Németvölgyi úton, az Orbán-hegy délkeleti lejtőjén, a volt tüdőbeteggondozó átalakított barakképületeiben helyezték el aTimót utcai Laudon laktanyából kitelepített százhetven világháborús rokkantat.

Egész kis község ez itt. Bajtársi összetartással él együtt a legénység, az altisztek s néhány tiszt. A könnyebben sérültek, a világtalanok kefekötéssel, seprűkészítéssel foglalkoznak, segítenek a kertben, olvasnak, dominóznak, kártyázgatnak. Esős, rossz időben, amikor bennszorulnak, bizony kissé ingerültek, de általában jó a kedélyük, mesélnek, tréfálkoznak. Az emberi lélek csodálatosan rugékony. A szenvedést megszokja, s ezen belül szerez magának apró örömöket, vigasztalásokat. Enni nagyon szeretnek, s az egységes élelmezés kitűnő. Az igazgató, a tisztek, a legénység is ugyanazt kapja. Ebédre három tál ételt.

A fekvő betegek pipázgatnak, néznek mereven a levegőbe. Egyik elmondja, hogy már 13 éve fekszik, a másik dicsekedve dupláz rá.

Egy Zala megyei legénynek ágya fölött, lombfűrészelt keretekben négy daliás fénykép. Állandóan ezt nézi, mutogatja. Az ő arcképe volt hajdanán. Most arca felismerhetetlenségig össze van roncsolva. Szerb szurony döfte át, keresztbe. Öreg fóldmíves idegrázkódásos betegségében egyetlen pillanatig sem tud nyugton maradni. (A legszörnyűbb perpetuum mobile.) Amellett nincs is rosszkedve. Ami pénze van, cukrászsüteményre költi. Fiatal, székely legény - olyan, akár egy kínai - búsan fekszik az ágyon. Társát, akivel együtt járt - mert csak egymást háttal támogatva tudtak lépegetni - tegnap temették. Kettejük számára a kedves, tiszta kis kápolnába zsöllyé- ket helyeztek. Vajon ki kerül most a másik bársonyszékbe?

118