Kosztolányi Dezső Pesten és Budán - Budapesti Negyed 61. (2008. ősz)

Alakok

vagy aranyos versekben ünnepelni a bús leányt, ki messze-messze innen fejemre gondol s kósza életemre s az alkonyi csendben teát kavargat.

De mit tegyek? Úgy fáj az élete és most e percben, most, hogy észrevettem, bús líra lesz ez az idegen élet és összeolvad a szemét és a könny.

Egyszer, hogy ébredtem, reggel korán, a szürkülő lépcsőn elémbotolt, vígan söpört, súrolt, törölgetett s rikácsoló torkából dal szakadt ki, csak így hajnalba jár a folyosón, mert máskor ez a márványterület, e szobros és színes üveg-fedett, tükrös, virágos, szellős palota szegényeknek terra incognita volt.

De ilyenkor dalolt, mint árva pinty, oly bánatosan, öntudatlanul, hogy aki félfüllel hallotta és továbbment, kertekre gondolt s messze utazásra és egy kicsit szomorúbb lett talán.

Azután, hogy a nap odavilágolt, eltűnt e helyről és nyoma veszett.

Mit tett eközben? Isten tudja csak. Szuszogva a szemét között kapirgált, piros vasalót lóbázott az éjben, fületlen gombokat rendezgetett, rossz gyertyacsonkokat gyűjtött csomagba, tollászkodott és rongyokat csavart.

Vagy, hogyha az utas vonatra készült s más nem akadt, a súlyos táska-rajjal a lépcsőkön szorgalmasan farolt s lihegve vette el a pár hatost és nyelvkiöltve kotródott tovább hunyász alázattal, oly lomposan, mint ki megszokta, hogy már rá se néznek.

94