Kosztolányi Dezső Pesten és Budán - Budapesti Negyed 61. (2008. ősz)

Kávéház és más vendégterek

Rézkarc

E

gy kapualjon kell befordulni, aztán sok-sok lépcsőn lebotorkálni a pincébe, egy helyiségen át, melynek kormos kályhacsöve szabadon fut, oly alacsonyan, hogy kissé le kell hajtani fejünket. Innen mindjárt az étterembejutunk.

Az étterem tágas, óriási. Padlója ki van betonozva, akár a mosókonyháké, s éppoly sötét és nyirkos. Ha forró nyáron jövünk ide, mikor künn verőfény lángol, fázunk, s az elmúlásra gondolunk. Középütt egyetlen gázláng ég, kísérteties, zöld derengést szitálva.

Asztalok sorakoznak egymás mellé, húsz-huszonöt. Mindegyiken fehér abrosz, tiszta, de vasalatlan. Gyufatartók, melyekben nincs gyufa. A törzsvendégek azonban tudják, hogy a legutolsó sarokasztal gyufatartójában található néhány szál, négy vagy öt, annak, akinek esetleg kell. Tavaly is annyi volt.

Egykor, mikor a vendéglős még hitt hivatásában, a hangulat élénkítésére, a vidámság fokozására bazári, üveg virágtartókat helyezett az asztalokra, selyemrózsákkal. A selyemrózsák drótja azóta megrozsdásodott, szirmuk beporosodott. Egyik szürke, a másik fekete.

Polcokat is látni a falak mentén, magasan, rejtélyes állványkákat, melyekhez létrán kellene fölmászni. Rendeltetésük ismeretlen. Valaha lehetett értelmük. Ma semmi értelmük nincsen.

Mindig csak egy-két vendég lézeng, elkallódva a kongó, gyászos térben. Az úri nyomorúság, mely egy életen át azt hitte, hogy a munka nemesít, s a szegénység nem szégyen. Oregurak, akik szebb napokat láttak, özvegyasszonyok, akik elérkeztek a végállomáshoz, vénkisasszonyok, akik régi divatlapok képeit hozzák eszünkbe. Ezek nem esznek, csak étkeznek.

Amint megrendelik a kis adag mákos vagy darás metéltjüket, halkan és udvariasan, hangjuk olyan szomorú, mintha végrendelkeznének, mintha utolsó kívánságukat közölnék a pincérrel. Sóhajtva látnak hozzá, és sóhajtva költik el. Sóhajtva szúrják le a törvényes borravalót is, hat fillért.

77