Kosztolányi Dezső Pesten és Budán - Budapesti Negyed 61. (2008. ősz)

Kávéház és más vendégterek

Szigorú koldus

oldusok mennek az utcán.

I m Az egyiknek van tízmilliója, a másiknak csak kétmilliója, a harmadiknak még egymilliója sincs. Ez büszke arra, hogy koldus, az szégyelli, hogy koldus. De azért mindnyájan koldusok. Alkalmazkodók, nyájasak, alázatosak. Szóval, koldusok.

Én azonban emlékszem egy koldusra, ki hajdan, a béke idején, bolygott közöttünk, az irodalmi kávéházak füstfelhőiben, emelt fejjel. A mai emberekhez hasonlítva catói jellemnek tekinthető, s megérdemli, hogy lerajzoljam, és megmentsem a feledéstől.

Arról lehetett megismerni, hogy állandóan borotválatlan. De nem úgy, mint más halandó. Vannak, akiknek két- vagy tíznapos szakálluk van. O mindig ötnapos szakállt viselt, mely tegnap is volt, és holnap is ötnapos lesz. Hogy miként csinálta ezt, nem tudom. Szintén ama rejtélyek közé tartozik, mely fölkeltette iránta való érdeklődésem.

Vastag szemüveget viselt - az egyetlen értékes holmi, ami rajta volt -, s egy szemétről fölszedett, széles karimájú, fekete művészkalapot, melyet sohasem tett fejébe, télen-nyáron kezében tartott. Ruháját, ingét, kézelőjét nem írhatom le hűen, mert nincs tinta, mely elég fekete hozzá. Csak azt tudom, hogy mikor egy alkalommal megmutattam őt egy színházi embernek, ki Gorkij Éjjeli menedékhely-tx. rendezte, elpirult, és bevallotta, hogy nem ért a naturalizmushoz.

Különben évekig éjjeli menedékhelyeken lakott, s főképp kávéházakba jött cserkészni, úgynevezett „művészasztalok”-hoz. Ismeretlent nem szólított meg. Annál jobban ragaszkodott azonban régi ismerőseihez. O a koldulást bizalmi kérdésnek tekintette.

Rendesen megállt asztalom előtt, kifeszítve cingár testét, reám meresztve szigorú szemét, s várt, míg olvasom az újságot, vagy megiszom a kávét. Akkor majdnem halk, határozott, ellentmondást nem tűrő hangon ezt mondta:- Nyolcvanöt.

64