Kosztolányi Dezső Pesten és Budán - Budapesti Negyed 61. (2008. ősz)

Kávéház és más vendégterek

A szobái kicsinyek, aprók, alig-alig állhat fel ebben egy ember, két ember, alig-alig fér benne el két bútor, egy bútor, egy ágy. Falait valamilyen régi tulajdonos cselédfantáziával, erotikus célzattal rózsaszínűre pingál- tatta. Rózsaszínű szerelem, vajon jártál-e valaha ezen a szörnyű, szívszorító helyen? Az utálat fojtogatja a torkunkat, hogy végignézzük ezeket a szerelemcellákat, melyek most már nem titkolóznak, átadják magukat a napfénynek, a szabad levegőnek, az utca szeleinek, és boldogok, hogy vége tompa zugéletüknek. Atkozott szobák ezek, s átkozott a levegő is, mely belőlük árad. Mit láthattak ezek az átkozott szobák, mennyi emlék súlyo- sodhat rájuk, micsoda ármádia telne ki a vendégekből, akik itt jártak, egy gyászos, hosszú és bús hadsereg, mely egyszer rátette a kezét erre az ajtókilincsre, erre a porzó padlóra lépett, ezeken a téglákon járkált, ezt a magányosan álló kőrisfát nézte, elhagyatottan. A pesti mulatóhely a pesti temetőhely. Örömtelen és sivár, kedély és jókedv nélkül való, sötét, mint ez a város. Rongyos tapétáin végigcsorgott a petróleum, a falain penészrózsák nyílnak, a piszok, a sár, a szemét nem fekszik rá súlyosabban, mint az életek és sorsok emléke, melyek itt zajlottak le. A falak tégláit egyenként veszik ki a kőművesek, mint fogorvos az odvas fogakat. Csorbán sütkéreznek, a déli csöndben. Senki se jár erre. Bemegyek az udvarra, a furcsa és ijesztő szobák közé, s úgy érzem, hogy a falak most az égre ordítják fájó emlékeiket, és végre kibeszélik magukat, elfecsegik és elharsogják boldogtalan titkaikat. Jó, hogy eltűnik innen ez a terhes múltú ház. Benn a nedves udvarban a kanális mellett egy patkány surran el, felpislog a napra, és megint beoson a kanálisba. A falhoz egy rozoga söprűt támasztottak. Éjfélkor reákaphat egy öreg banya és a holdba röpülhet rajta.

{Világ, 1913. július 24. — Á, 646-647. old.)

52