Kosztolányi Dezső Pesten és Budán - Budapesti Negyed 61. (2008. ősz)
Kávéház és más vendégterek
A terasz K orán reggel, a ködben és a sötétségben, négy munkást látok dolgozni a kávéház előtt, akik kalapáccsal és feszítővassal nekiesnek a terasznak, lekefélik a bádoglombokat, mint a kertész az ágról a levéltetű- ket, s aztán a dobogót döngetik. Homályosan rémlenek az alakok. Távolról úgy tetszik, hogy valami tiltottat és gonoszát mívelnek. Ezek a kék zubbo- nyos pompes-funébres-emberek rontást végeznek most, s néhány budapesti ember általuk tudja meg, pár nappal hamarább, hogy vége van a nyárnak, és a kávéház, a füstös és villamos kártyaszobával, az összeszorult, fázó reggelizőkkel, egyszerre októberi képet ölt. A terasz a kávéház szelepe, naptárja és időjelzője. Elismerem, hogy banális a hangulat. Már évtizedek óta írják krónikásaink, hogy a budapesti őszt nem az avarból érezzük meg, hanem a naftáimból, és ezeknek a bádoglomboknak a hervadásából. Mégis meghatottan és naiv melankóliával nézem a pusztulásukat. Múltkor erre sétáltam, és láttam, hogy a kávézók hogyan ragaszkodnak hozzájuk és a nap utolsó, édes melegéhez. Őszi kabátban ültek. Arcukat átmelegítette a napfény. Ennek a terasznak egy regénye volt. Ezt is megfigyeltem. Tavasz óta, ahogy felállították, a színes ernyők árnyékában két szerelmes ember bújt meg. Izgalommal kísértem a regényüket. Délután fél háromkor mindig megjelentek, boldogan vagy szomorúan, izgatottan és sápadtan és határtalan daccal. A nyári hőségben hajnalig beszélgettek itt. Egy fagylalt, egy vizespohár volt előttük, és a nő arca rózsaszínű lett a málnaszörp reflexétől. Még tegnap is találkoztam velük. Lerongyolódva gubbasztottak a régi helyükön, ritkán beszéltek, kelletlenül gesztikuláltak, s látszott, hogy már megvan számlálva annak a perce, amiért oly mohón összejöttek. Utoljára a napfény még egy hatásos tableau-t csinált. A fiatalember sovány ujján villámlott és tündökölt egy hatalmas aranygyűrű. És a kegyes október bezománcozta arcukat, megaranyozta fáradt kezüket, és becukrozta meleggel, fénnyel, sugarakkal a feketekávéjukat. De minden másképp volt, mint azelőtt. Éreztem, hogy elválhatnának már, és nem is igen tekintenének hátra. A nő külföldi illusztrált lapokat kért, és a szája elé tartotta finom, kesztyűs kezét, hogy el-elfojtson egy ásítást. Ez a halál - mondom magamban. 47
