Kosztolányi Dezső Pesten és Budán - Budapesti Negyed 61. (2008. ősz)

Budapest felett az ég

ködébe csalfán csillogó eszüknek, mert a mindennapos agyvérszegénység borult reájuk.

Mellettük a cipőjük, ruhájuk s ők a szobába zárva, mint dobozba, melyet ébren szépítnek álmodozva, de — mondhatom - ha így reá meredhetsz, minden lakás olyan, mint a ketrec.

Egy keltőóra átketyeg a csendből, sántítva baktat, nyomba felcsörömpöl és az alvóra szól a harsány riasztó: „ébredj a valóra.”

A ház is bután alszik, holtan és bután, mint majd száz év után, ha összeomlik, gyom virít alóla s nem sejti senki róla, hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég, valami tiszta, fényes nagyszerűség, reszketve és szilárdul, mint a hűség.

Az égbolt,

egészen úgy, mint hajdanába rég volt, mint az anyám paplanja, az a kék folt mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt, s a csillagok

lélekző lelke csöndesen ragyog a langyos őszi

éjjelbe, mely a hideget előzi, kimondhatatlan messze s odaát, ők, akik nézték Hannibál hadát s most néznek engem, aki ide estem és állok egy ablakba, Budapesten.

Én nem tudom, mi történt velem akkor, de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem s felém hajol az, amit eltemettem rég, a gyerekkor.

Oly sokáig

bámultam az égbolt gazdag csodáit,

245