Kosztolányi Dezső Pesten és Budán - Budapesti Negyed 61. (2008. ősz)

Alakok

Vézna, tüdővészes asszony jön elénk, negyvenöt éves, de zöld, mint az éretlen naspolya, a napszámos lakásadónője. Esküdözik, hogy semmi se volt közöttük. De a szomszédasszonyok, kik közben már fölvonultak és elhelyezkedtek, a tragikus görög kar szereplői, odasúgnak nekünk, hogy igenis sok minden volt közöttük, az asszony, ki kosztot adott a napszámosnak, már évek óta együtt él vele. Egyszer a férfi már át is vágta az ereit érte, őérte. O, szerelem.

A beteg a másik szobában ül, egy siralmas díványon. Tagbaszakadt ember, vörös hajú, vörös szakállú. Hátát a dívány támlájához nyomja.

Ha megtörtént a nagy mozdulat, az öngyilkosság, akkor az öngyilkosok az élet apró-cseprő bajaival, nevetséges rángásaival vannak elfoglalva, igyekeznek kényelmesen ülni, oly helyzetben maradni, hogy kevesebb fájdalmat érezzenek, némi enyhületet találjanak. Ez a napszámos is folyton nyelde- kel, hogy nyálával hűsítse azt az izzó sebet, melyet a marólúg égetett végig a nyelőcsövén, gyomrán. Különben közönyös. Vastag, nyúlós nyál lóg püffedt ajkáról, mint a veszett kutyának, szájának nyálkahártyája, nyelve összevissza égett, vérzik. Körötte a padlón hányadék. Szörnyű.

Beszél, vagy inkább nyöszörög, nyivákol. Minden hang fájdalmasan szakad ki melléből. Nem kell az élet. Meg akarok halni. Nem megyek kórházba. Ha kiengednek, újból megteszem. Hiába visznek, újra megteszem, mégiscsak meg fogok halni. Ez majd meg is történik. Sokat ivott, a szerencsétlen. Aligha éli meg a reggelt.

Utána még néhány jelentéktelen „eset”, sebesült, verekedő, részeg. Ez volt az éjszaka. Nem valami kivételes. Olyan, mint a többi, mikor otthon írok vagy alszom. Jó néha kijönni, megnézni, hogy mi van köröttem akkor, amikor „semmi se történik”.

Hat órakor reggel, tizenkét órai munka után, fáradtan, éhesen, átfázva egy kávéházba megyek. Leülök a sarokba, a kályha mellé, gubbasztok, mint akit idelökött az éjszaka dagálya. Két rumos teát iszom, tejjel, sokat eszem. Aztán leírom, amit láttam. A kézirathordó fiú egyenkint tépi ki kezeimből a teleírt oldalakat, még nedvesen, át se nézem, sem kétszer, sem egyszer, mint egyébkor. Nem az a fontos, hogyan írtam, hanem az, hogy mit írtam.

Csak azt érzem, sápadtan és borzadozva: bábszínház, rengeteg báb, mely velem együtt táncol. Ezt: emberek. És ezt: szenvedők, testvérek, velem együtt szenvedők.

(Pesti Hírlap, 1924. december 25. - //, 276-286. old.)

113