Kosztolányi Dezső Pesten és Budán - Budapesti Negyed 61. (2008. ősz)

Alakok

Fél egykor, a Sas-hegy tetejéről riadt férfihang telefonál, hogy feleségét elfogták a szülőfájdaltnak, a közelben nincs orvos, azonnal jöjjünk.

Az autó, melyen már jégcsapok lógnak, nekivág a hegyeknek, berregve kanyarog a szűk, sziklás úton, száguld egy darabig, döcög egy darabig, aztán megtorpan. Nem lehet tovább. Olmos eső szitál, zegernye. Gyalogszerrel kapaszkodunk föl a nyaktörő ösvényen, míg egy fönnsíkra nem érünk, melyet deres fű lep el. Sehol egy lélek. Zörgetünk kapukon, nem felelnek, alusznak, még a kutyák sem ugatnak, azok is alusznak. Távol mozog egy sötét folt. Arrafelé indulunk. Hajadonfőtt matat a földön egy ötvenéves embertárs, a teremtés koronája, elveszve az éjszakában. Fölvilágosítást kérünk tőle. O udvariasan bocsánatot esedezik, azt mondja, hogy részeg, sajnos, hazafelé igyekszik ezen a fagyos éjszakán, kalapja nélkül, melyet valahol elveszíthetett. Különben a Boráros téren lakik. így került ugyanis a Sas-hegy legtetejére.

Valakit keresünk, minthogy itt minden nyom eltűnt. Amikor egy kerítés mellett tanácskozunk, egyszerre megszólal a kerítés mögött valaki, ki ott ül az udvarban ebben a fagyban, egy széken. Mi az ördögöt csinálhat? Nem tudni. Ajánlkozik, hogy majd nyomra vezet. Nagy sokára kilép a lécajtón egy rongyokba burkolt alak, ki egészen olyan, mint a Lear-király szegény Tamása. Leküld bennünket az úton, melyen jöttünk, azt ajánlja, hogy a Németvölgyi temetőn kíséreljük meg a villa megközelítését. De itt is elakadunk. Egy budai öregúr, kit kődobásokkal riasztottunk fel pelyhes ágyából, hálókabátban, hálósipkában fogad, de csak a vállát vonogatja. Le kell mennünk újra, telefonálni a mentőközpontba, hol azt az értesítést kapjuk, hogy a férj most a temető kapujában vár bennünket, majd ő kalauzol el. Erre megindul újra az autó, vágtatva. Idegesek vagyunk mindnyájan az ismeretlen nő miatt, nemcsak én, ki először ülök a mentőkocsin, hanem maguk a mentők is, kik foglalkozásuk révén nem fásultak el a sok szenvedés iránt, hanem ösztönükké, második természetükké vált az emberszeretet.

Kétórai botorkálás után áll meg az autó a villa előtt. A házban fények lobognak, kályhák duruzsolnak, a konyhában nagy tálakban, lábasokban vizet forralnak. Rendkívüli, ünnepélyes minden ház, hol ember születik. Mint egy templom. Az élet vonul be ide.

Hohó, már gyereksírást hallunk. Közben megszületett a kisded. Már meg is mosdatták, bepólyázták. Egészséges kisfiú. Céklavörös arcocskája kivirít a fehér pólyából, szeme a fényre bandzsít, mireánk, kik életének első képei vagyunk, meg erre a sok-sok nőre, ki az anya ágya körül áll. Rengeteg nő van itt. Ismerősök vagy ismeretlenek, barátnők vagy rokonok, kendős vagy kalapos nők, fiatalok vagy öregek, szőkék, barnák vagy zuzmarások, soványak vagy kövérek, asszonyok, kis vagy nagy leányok, kik fölébredtek,

111