Kosztolányi Dezső Pesten és Budán - Budapesti Negyed 61. (2008. ősz)

Alakok

az orvossal, mikor hazafelé sietünk, de nem sokáig. Mindketten elnémulunk, gondolataink egyfelé járhatnak. Mennyire nemesek, jók és kedvesek lehetnek azok, kik meg akarnak halni valamiért, valakiért, kiknek nem kell az élet, mely annyinak kell és annyira. Aztán a folyamőr, igen, a folyamőr. Milyen regényes. De én is regényes vagyok. Az orvos is regényes. Az ápoló is regényes, és a gépkocsis is regényes, ki egy szót sem szól, tűnődve vezeti a kocsit. Mindnyájan regényesek vagyunk, mint a ponyvaregények alakjai. Lidikéről gondolkozunk.

7 óra 10perckor az Aréna úton egy összeszurkált henteslegényt találtak. Tökrészeg, dulakodik, nem engedi magát megvizsgáltatni, de mikor levetkőztetjük, látjuk, hogy hasán diónagyságúra tülemkedik ki a cseplesze kiloccsant beleivel. Mégse akar jönni, azt a keserves mindenit. Be vele, kórházba.

9 óra35perckor elmebeteget jeleznek. Az elmebeteg, egy szegény zsidóasszony, a kilencedik kerületi őrszobán kuporog a pádon, egyedül. Vörös berlini kendője alól kicsap deres, dús haja, rendetlenül, mint egy nagy zongoraművészé. Férfitélikabát van rajta, pokróc-durva, a földig lóg le nyiszlett termetéről. Csöndes, de nyugtalan. Barna szemével bámul maga elé. Az aszfalton lelték meg, összevissza beszélt, szónokolt, akkor hozták ide. Mikor megpillant bennünket, föláll, inogva pár lépést tesz, motyog, folyton kezeit bámulja, hol az egyiket, hol a másikat, erőlködve, nem tudni, miért. Agyában, melyben már csak lecsavart kis lánggal loboghat az élet, vajon mik lehetünk mi, gyorsan betoppanó, hivatalos alakjaink milyen árnyakként vagy milyen kísértetekként tükröződhetnek benne? Beszél, de a szája azonnal elpityerdül, valami keserű fintorral, mintha egy kiló kinint nyelt volna. Ötvenegy évesnek vallja magát, gyermektelennek, de nyomban hetvenegy évesnek is, s azt mondja, van egy szopós csecsemője is. Mindegy. Bizonytalanság már a számára az élet, köd és pókháló, melynek szálai között tétován kaparász. Szembogarának, térdének reflexeit figyeli az orvos. Mindkettő fokozott. Nyilván aggkori elmegyengeség. Nem tudja, hol lakik, honnan jött, hová akar menni. Hát visszük a nénikét, ki a változás láttán kitátja száját, jajgatni próbál, de csak idétlen zűrzavar recseg ki csorba fogai közül. Az ápoló támogatja. Egy közrendőr ül mellé a mentőkocsiba, vidám, széles, délceg óriás. Mint az egészség nagybirtokosa, mint az élet eleven szobra. Milyen gyengéden, természetesen jó tud lenni az ilyen egyszerű ember. Megnyugtató a jelenléte reám is. Ö adja vissza pillanatra hitemet az életben, a biztos úr, a biztos úr. A rendőrségről a beteget az angyalföldi tébolydába küldik.

11 óra 7perckor a Szondy és a Bajnok utca sarkán egy huszonhárom éves parasztfiú fekszik a kocsiúton, mint sebesült, ki elterült az élet csataterén,

109